Jubileumi különszámunk Az Új Kelet és én című rovatában a lapunk történetéhez aktívan hozzájáruló kedvenc embereink üzentek nekünk.
Újvári Mária
bibliográfus, a kolozsvári Minerva archívum vezetője
Az 1970-es évek vége felé a szakminisztérium állományellenőrzést rendelt el a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár több millió kiadványt számláló raktáraiban. Ez a könyvtáros-raktáros munkacsoportok számára a nyilvántartási naplók és a sok kilométernyi polc tartalmának összevetését jelentette. Bár túl voltam már az egyetemi tanulmányaim befejezése utáni első évtizeden, hosszabban csak az ellenőrzés idejére juthattam be a több emeletes könyvraktárba.
Izgalmas nyári munkának néztem elébe: addig általam soha nem látott, nem érintett, nem olvasott könyvek, folyóiratok százait fedeztem fel naponta. Előbb az anyai nagyanyám kicsi szobájából jól ismert, féltve őrzött, Ellenzék című folyóirattal találkoztam. Egy közeli polcon viszont hasonlóan hatalmas kötetek sorakoztak: a számomra addig teljesen ismeretlen újság, az Új Kelet. Zsidó politikai napilap bekötött példányai. Győzött a tudni vágyás! Azonnal lapozni kezdtem. Minél több számot néztem át, minél több – a társadalmi, politikai, kulturális, sportéletről és a mindennapokról szóló – írásba sikerült belelolvasni, annál többet szerettem volna tudni a húszas (majd a harmincas) évek Kolozsvárának, Erdélyének történelméről, népeiről, hétköznapjairól.
Talán a második-harmadik raktári munkanapom leteltével azonnal kikértem a folyóiratolvasóba az 1920-as év első kötetét. A kötet helyett visszahozott kérőlap teljesen lesújtott. Egyik sarkát nagy S betű csúfította el, ugyanis ez azt jelezte, az anyag secret – vagyis titkos(ított), zárolt –, azaz nem kiszolgáltatható.
Csak az 1990-es évek kezdetén – a rendszerváltás után – temetkezhettem bele az Új Kelet köteteibe, oldalaiba. A kezdeti lapszámok a cionizmus, a nagypolitika jegyében íródtak – gondolom, mindenekelőtt ezért kapta (sok kincset érő, egyéb folyóirattal és könyvvel együtt) a zárolást jelző S „érdemjelet”. Aztán hosszú délutánok során tájékozódhattam Erdély gazdag politikai, társadalmi és kulturális életet élő zsidó közösségének mindennapjairól.
Már a húszas évek legkorábbi számai tudósítanak a Zsidó Nemzeti Alap és az Újjáépítési Alap létrehozásáról, de még ugyanabban az évben közlik a Tarbut Országos Iskolaegylet megalakulásáról szóló hírt is. A következő időkben rendszeresen beszámolnak az iskolaügy megszervezéséről: a tankönyvek előteremtéséről, a szegény diákok élelem-, tandíj-, tankönyvellátásáról is. A lap arra mozgósított, hogy a zenés összejövetelek, a hölgyegyletek által rendezett előadások, elegáns bálok belépődíjai vagy felajánlásai jussanak el az anyagi gondokkal küzdő diákokhoz, hogy az fedezze tanításuk költségeit.
A lapban hirdető kiadók könyvei az irodalom, a kultúra népszerűsítésével hozzájárultak Erdély (és nem csak Erdély) magyar nyelven olvasó közönségének tájékoztatásához, műveléséhez. Az újság kiváló szerkesztői folytatásokban közölték világszerte ismert és hazai zsidó írók – mint például Shalom Aleichem, illetve Kaczér Illés, Giszkalay János – műveit, továbbá hírt adtak hangversenyekről és színházi előadásokról.
Csodálattal állapítottam meg a minden számból sugárzó magas szintű igényt a kultúrára. Világ- vagy Európa-hírű előadóművészeket hívtak meg, és a lap részt vett az események szervezésében, népszerűsítésében. Kolozsváron előadták Dohnányi Ernő zenekari műveit, vendégjátékkal szerepelt az Oroszországi Zsidó Színház. A kolozsvári zsidó közösség hasonló igénnyel támogatta a közösség sportéletét, és a lap jogos büszkeséggel írta le: „A kolozsvári Haggibor zsidó sportegyesület hosszú, lelkes és céltudatos küzdelem után diadalt aratott az összes régi és nagyhírű kolozsvári sportegyesületen, és a körmérkőzések első díját, az ezüstserleget és a tizenegy nagy ezüstérmet elnyerte” (1920/115. 5. oldal). Írtak az asztaliteniszezők sikeréről is.
1996-tól következetesen és számos fórumon igyekeztem megosztani másokkal is a gazdag, ám kevesek által ismert információanyagot. Szimpóziumokon, tudományos ülésszakokon, majd – a Kolozsvári Zsidó Hitközség, a Román Akadémia és a Kolozsvári George Barițiu Történeti Intézet gondozásában megjelenő – Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című, román és magyar nyelven megjelenő kiadványsorozatban.
Úgy hiszem, nem csupán nekem jelentett nagyon sokat a hetvenes években felfedezett (a titkosítástól megszabadított) lap, hanem a jobban megérteni, világosabban látni akaró, igényes olvasók számára is.
Frank Peti
az izraelinfo.com főszerkesztője
Benne voltam, ő meg énbennem. Előbb szívembe lopta magát, aztán lapjai közt zörögtek írásaim, rajzaim, fotók tőlem, fotók rólam. Szerelmünk kölcsönös.
Elvarázsol hősiessége, ahogy ebben a digitális tengerben, csökkenő számú magyarul – rosszul – beszélő közt kitart papírként. Úgy érzem, kettétépnek, amikor pixeleknek írok. Megalkuvó vagyok, bűnös vagyok. Öngyilkos?
Mert ha megszűnik, én is elmúlok kicsit, meghal énem egy nyomdaszagú része, mert az Új Kelet – nem a régi – én is vagyok.
Drága Kelet, Új Kelet, tarts ki még, legalább míg én is 100 leszek!
Vagy éljünk inkább örökké!
Erős-Hajdu Szilvia
az Új Kelet főszerkesztője 2011–2015 között
Ez a szerelem, mint annyi jó kapcsolat, banálisan kezdődött. 2005-ben az Új Kelet tördelő/szerkesztő munkatársat keresett, én pedig munkát Tel-Avivban. Még a legendás főszerkesztő, Dan Ofry keze alatt ismerkedtem új hazám egykor patinás napilapjával. Később főszerkesztőként a régi idők ismert hangjait új kórustagokkal bővítettem, hogy együtt hetente friss képet adhassunk a modern és dinamikus, de ellentmondásoktól sem mentes Izraelről. Jó mulatság, férfimunka volt. Köszönet a kollégáknak az együttműködésért!
George Edri
2004–2015 között volt az Új Kelet tulajdonosa
2004 végén, hat másik szerkesztőséggel együtt vásároltam meg az Új Keletet. Ez egy zászlóshajó volt! Dicső múlt, erős szerzőgárda – és sok olvasó. A főszerkesztő Tabák László, a dominánsabb viszont Dán Ofry. Visszahoztuk a hétköznapi nyolc- és a hétvégi 24 oldalas számokat. 2012 után drasztikusan megcsappant az olvasóközönség, ezért minden évben be akartam zárni. Egyszer azért nem sikerült, mert a 88 éves Sára felhívott Jad Elijahuból, hogy ő már 30 éve előfizető, és ha vége a lapnak, mihez kezd a család szombatonként. A többit tényleg bezártam, de az Új Kelettel nehéz volt. A lap a gyerekem lett, pedig nem is tudok magyarul. Ezért adtam át a mai tulajoknak. Boldogság látni, hogy megy tovább – és micsoda minőségben! De azért várom, hogy üzleti tanácsért hozzám forduljanak.
Schnapp Lea
az Új Kelet szerzője 1969 óta
Hogy mit jelent számomra az Új Kelet?
Nagyon sokat. Már az is jó érzés, hogy kérdezitek…
Haifán egy hónapos szobában éltünk 1950-ben. A szomszéd Horovitz nénitől olvasásra kaptam az újságot. Ez lett a kapocs a múlttal, az anyanyelvvel, a kultúrával. Aztán magam is írni kezdtem, publikáltak, az olvasók megismertek és talán meg is szerettek.
Nyolc könyv született a cikkeimből, és egy irodalmi pályázaton szerzett harmadik díj.
Az Új Kelet több mint hatvan éve a második otthonom. Éljen sokáig!
Politzer Maymon Krisztina
az izraelinfo.com ügyvédje, az Új Kelet szerzője 2016 óta
Nekem az Új Kelet – meg a pesti Új Élet – gyerekkori emlék. Idős rokonok jelentek meg vele, és csak otthon vették ki a retikülből. Szomorú, érdektelen és fura magyarsággal megírt cikkeket olvastam belőle elborzadozva, de mindig az első laptól az utolsóig. Mostanában a gyerekekkel a Kiriat Ono-i pláza Steimatzkijában vesszük meg a friss Új Keletet. Örülnek és büszkék, ha mutatom, hogy az én írásom is benne van, de persze ők semmit nem olvasnak el belőle, mert magyarul van, és papírról már egyébként sem olvasnak.
Markovits Mária
az Új Kelet szerzője 2016 óta
Éppen 30 éve, új olá koromban tördelőszerkesztőként szerettem volna dolgozni a lapnál, de ehhez Tel-Avivba kellett volna költöznünk. Aztán mégis sikerült sajtómunkásként elhelyezkednem Haifán, és hosszú éveken át csak olvasója voltam az Új Keletnek.
Az elmúlt évtizedben előbb önkéntes korrektorként, majd 2016-tól cikkszerzőként fűződött szorosabbra kapcsolatunk. Addigi kritikus szemléletemet nagy szeretet váltotta fel, és még nagyobb elismerés van bennem a lap reneszánsza okán.
Gidó Attila
történész, a Kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa
Vonaton kezdtem el írni ezt a rövid visszaemlékezést. Székelyföldről tartok Kolozsvárra.
Az jutott eszembe, hogy száz évvel ezelőtt, 1918 novemberének közepén Weissburg Chaim, az erdélyi cionista mozgalom egyik vezéralakja ugyancsak vasparipán érkezett meg a Dicsőszentmártonhoz közeli faluból, Désfalváról Erdély fővárosába, azzal a céllal, hogy lendületet adjon a cionista szervezkedésnek, és beindítsa az erdélyi zsidóság lapját. Az kapta az Új Kelet nevet.
Én most nem világot megváltani megyek, hanem „csak” haza. Abba a városba, amely 1998 óta otthonom, és amelynek egyetemi könyvtárában 2000-ben megismerkedhettem az Új Kelet 1919-es és 1920-as évfolyamának megsárgult oldalaival.
Az azóta eltelt évek alatt kézbe vehettem a budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött, legelső lapszámot is, majd végiglapoztam és végigjegyzeteltem az 1940-ig tartó évfolyamokat. Ismerem a lapok fogását, a címgrafika (lapfejnek mondják) és a lapméret különböző változatait, a lapokra tapadt por szúrós szagát, de még az esetenként megjelenő penészgombák színárnyalatait is.
Számomra az Új Kelet az erdélyi zsidó múlt. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy kutatásaim révén ennek a múltnak én is krónikása lehetek.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. decemberi, 100 éves jubileumi számában.
