Amnon Weinstein világhírű hegedűkészítő, aki annak szentelte az életét, hogy felkutassa és felújítsa azokat a hegedűket, amelyeken zsidók játszottak gettókban, erdőkben bujkálva vagy koncentrációs táborokban működő zenekarokban a náci terror idején.
Amnon Weinstein az egyike a világ legelismertebb hegedűkészítőinek, aki a tehetsége segítségével újra hangot ad a néma hangszereknek. De nem csak a zenét szólaltatja meg, hanem egy sokkal mélyebb csendet is megtör a tevékenységével. Mindehhez egy élet munkája kellett, amely 1996-ban kezdődött.
Ekkor egy férfi arra kérte Weinsteint, hogy újítson fel egy olyan hegedűt, amelyet egy zsidó ember használt egy koncentrációs táborban a második világháború idején. Weinsteint az eset mélyen megrázta. A szülei 1938-ban menekültek el Németországból Palesztinába, de a legtöbb rokona nem élte túl a holokausztot.
Weinstein nagy műgonddal újította fel a kapott hegedűt, és ettől a naptól kezdve új értelmet nyert az élete. Felkutatta és felújította azokat a hegedűket, amelyeken zsidók játszottak a gettókban, az erdőkben bujkálva vagy épp a koncentrációs táborokban működő zenekarokban a náci terror idején. Évekig egy pincében dolgozott Tel Avivban. Később csatlakozott hozzá a fia, Avshalom is. Mostanra több mint 60 hangszert varázsoltak együtt újjá, amelyeket a „Remény hegedűinek” neveztek el.
„Amíg van zene, nem halhat meg a remény”, mondja Weinstein, akinek a számára nagyon sokat ad az élő zene, vigaszt nyújt a számára a legnehezebb pillanatokban. Sosem az volt a célja, hogy steril üvegdobozokban őrizgessen néma hangszereket, szerinte a hegedűknek az a rendeltetése, hogy az emberek hallják a rajtuk játszott zenét. Az általa felújított hegedűkön pedig a világ számos pontján előadnak a művészek.
Weinstein számára ez mindennél többet jelent. A nácik megpróbálták elhallgattatni a zsidókat, a Remény hegedűi bizonyítják, hogy nem érték el a céljukat.
Mint ahogy Weinstein rávilágít, a hegedűk évszázadokon keresztül hozzátartoztak a zsidó élethez. Gondoljunk csak Jichak Perlmanra, Pinchas Zukermanra és Slomo Mintzre. De mint ahogy ezt Chagall is gyönyörűen megfesti a képein, a hétköznapi emberek mindennapjainak is szerves része volt ez a hangszer.
A teljes írás itt olvasható >>
KIBIC Magazin
közösség-kultúra-közélet
