A Milleneumra készült az ország. Bökönyben, a szabolcsi kis faluban 1896-ban alig ezren laktak. A Fő utcán, a templom környékén jól megfért egymás mellett a kocsma, a tanító háza, meg Schiffmannék kis szatócsboltja. Izidor sokszor szaladt hátra a tisztaszobába, hogy mindenórás asszonykájára vessen egy pillantást. A sparhelten forrt a víz, Palkó Anna, a bőbeszédű szomszédasszony ott állt a vajúdó Sára mellett. A férfi megnyugvással vette tudomásul, hogy a felesége még egyben van, bár nagyon nyöszörgött. Visszament a boltba. Dél körül járhatott az idő, Izidor éppen petróleumot mért egy hatalmas hordóból, amikor Anna rohant be széles mosollyal: megszületett Schiffmann Józsika. A faluban ebben az időben ötven zsidó család élt, volt saját rabbijuk, vágójuk és kis zsinagógájuk, ahol minden reggel és este imádkoztak a hívek. Bökönytől alig húsz kilométerre volt Nagykálló. Izidor másnap befogta a lovakat, elment Kállóba a csodarabbi, Taub Izsák sírjához és megköszönte neki, hogy egészséges utóddal áldotta meg őt az Örökkévaló. 

A kis Józsika jó eszű, eleven gyerek volt, apja beíratta a szomszédos újfehértói jesivába és mire elérte a zsidó felnőtt életkort, a 13. esztendőt, már komoly célja volt az élettel: mindig mondogatta, ha nagy lesz, ő bizony elmegy a faluból, nagyon messze, talán még Pestre is. Addig azonban besegített otthon, ha kellett, vitte a boltot, etette az állatokat, esténként azonban mindig olvasgatott a petróleumlámpa mellett. Aggódva figyelték a világ eseményeit, már amennyi eljutott hozzájuk. Az első világháború már két éve pusztított, amikor Jóska, alig húszévesen, megkapta katonai behívóját. Az olasz frontra vezényelték. Két évet szolgált, afféle mindenes volt. Ha kellett, kenyeret sütött, de jól bánt a fegyverekkel is, a legkeményebb ütközetekben segítette katona bajtársait. Isonzónál egy repesz eltalálta a bal kezét, de nem kellett amputálni, megúszta.

‘19 januárjában jött vissza Bökönybe. Apja nem bírta a megpróbáltatásokat, a háború alatt meghalt, anyját szélütés érte, otthonba került. József vitte tovább a családi boltot. Összejárt a két utcával arrébb lakó lánnyal, Goldstein Etellel, és 1921-ben elvette feleségül. Még ugyanebben az évben Schiffmann Józsefet Vitézi Renddel tüntették ki, háborús hősnek nyilvánították. Büszke volt rá a falu elöljárósága is. A jegyző – Sós János – keresztény létére is jó kapcsolatot ápolt a zsidó közösséggel. Elment a rabbihoz és javasolta, közösen ünnepeljék meg Schiffmann József királyi kitüntetését. Sós úgy gondolta, csináltat a hősnek egy arany pecsétgyűrűt, S. J. monogrammal. „Érdekes – mondta a vallási vezetőnek -, az én nevem is így kezdődik”. A rabbi örült a kezdeményezésnek, és javasolta, legyen a gyűrű felnyitható, és helyezzenek bele egy piciny héber mondatot a Tórából, amelynek szintén S. J. a két kezdőbetűje: „Smá Jiszroel, Halljad, Izrael!” Így is lett. A gyűrűt a jegyző adta át Schiffmannak, szép beszéd kíséretében, amelyben ékesen ecsetelte az isonzói hős emlékezetes tetteit. 

Grafika: Frankpeti

Aztán újra jöttek a dolgos hétköznapok, hetek, hónapok, évek, hanem a világ előbb szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbban megváltozni látszott. A zsidótörvényeket már Bökönyben sem lehetett nem tudomásul venni. Schiffmann Józsefet ez azonban nem érintette, mert háborús hősnek számított, és úgy gondolta, bármit akar a szélsőség, ő védve van, különben is szeretik és becsülik falujában. Aztán 1944 egy késő nyári estéjén hozzájuk is bekopogott a postás. Úgy szólt a verdikt, hogy másnap reggelre legyen menetkész állapotban az egész család, viszik őket Nyíregyházára. József azonnal a jegyzőhöz rohant és érdemeire hivatkozva kérte a mentességet, de a falu vezetője csak ingatta a fejét.

– A zsidóknak menni kell – hajtogatta, és abból sem csinált titkot, hogy ha tudna se akarna segíteni. A magyar érdek mindenekelőtt! Schiffmann Józsefnek még a lélegzete is elakadt. Mindenre, csak erre nem számított. Amikor végre megértette, hogy ebből a csapdából nincs kiút, lehúzta ujjáról a monogramos gyűrűt és letette Sós asztalára.

Auschwitzban kötöttek ki, és rajta kívül mindannyian a gázkamrákban végezték.

Mindeközben Sós, akinek volt füle az idők szavát meghallani, még 1944 novemberében Pestre ment, hamar rátalált eszmetársaira, mert belépett Szálasi pártjába. A Duna-parti kivégzések aktív résztvevője volt. Különös módon az ujján mindvégig ott virított az a bizonyos gyűrű, a fedele alatt a tórai idézettel, amelyet éppen az amúgy nemkülönben deportált falubeli rabbi kérésére engedte nagy kegyesen elhelyezni még annak idején. 

A háború után József visszatért Bökönybe és hamarosan már a kommunista párt tagja lett. Ez nem is lehetett kérdéses azok után, amit átélt. A borzalmakban minden hozzátartozója odaveszett, és bár a falu amúgy mit sem változott, de valahogyan mégsem volt már a régi. Egyedül volt, nehezen találta a helyét, mígnem egy szép napon össze nem futott gyerekkori játszótársával. Magda is egyszál maga jött vissza a pokolból. Onnantól számítva egyre gyakrabban találkoztak, beszélgettek, míg végre az egyik péntek este, mindjárt a gyertyagyújtás után megkérte az özvegy kezét. 

Sóst a háború vége Budapesten érte. Nem igen akaródzott neki visszatérni falujába. A fővárosban jóformán senki nem ismerte, és mint olyan sokan mások, hasonszőrű társaival igyekezett alkalmazkodni az új világ rendjébe. Jóformán csak egyszer sodródott nehéz helyzetbe, amikor valaki jelentős összeget ajánlott az ujján lévő ékszerért. Azt hazudta, apai örökségtől semmi áron meg nem szabadulna.

József? Hazament és újranyitotta a boltját. Maga sem értette pontosan, de a vendégkör hamar visszaszokott hozzá. Senki nem kérdezte a hogy volt mint volt időkről, s ő sem hozakodott elő azokkal a hónapokkal. Volt, hogy a pult mögött állt, volt, hogy áru után futkosott, idővel mintha minden a régi kerékvágásba zöttyent volna vissza. Mindent beszerzett, igyekezett mindenkinek a kedvében járni, de persze a pártmunkát sem hanyagolta el. Talán csak egyvalami változott, hogy Schiffmannról Salamonra magyarította a nevét. Látszólag minden a helyére került életében, de legbelül, a lelke soha nem nyugodott meg. Hiányzott a háború előtti családja, mint ahogy friss asszonyának is az övéi. Minden szomszéd, minden ház, minden fű, fa, bokor az elveszejtettekre emlékeztette őket. Ezért is döntöttek úgy, hogy két faluval arrébb, új környezetbe költöznek. Ott folytatta, ahol Bökönyben abbahagyta. Boltot nyitott, jeleskedett a közéletben, nem véletlen, hogy hamarosan a település tanácselnöke lett.

És hogy lám, milyen furcsa az élet, mindeközben Sóst pártiskolára küldték két évre a Szovjetunióba. Amikor visszajött, a Belügyminisztériumban kapott állást, feladata az aprófalvak ideológiai és gazdasági felügyelete lett. Első önálló megbízatása pont abba a községbe rendelte, ahol József volt a tanácselnök. A két S. J., József és János természetesen nem tudott egymásról, nem is sejtették a másikról, hogy él-e, hal-e.

A fekete Pobeda a tanácsháza előtt parkolt le. Sós a tanácselnök után tudakolódzott a titkárnőnél, aki illedelmesen bekopogott a főnökéhez, majd szélesre tárva az ajtót invitálta a pesti hivatalnokot:  „Salamon elvtárs várja Önt.” 

A döbbenet mindkettőjük arcára kiült. Azonnal felismerték egymást. Az íróasztal mögött Schiffmann, alias Salamon, az ajtóban a megrökönyödött Sós, előrenyújtott jobbjának gyűrűs ujján az a bizonyos ékszer. A találkozás rövid volt és tárgyszerű. Amint az akkoriban szokás és gyakorlat volt, megbeszélték az időarányos tervek teljesítését és a pártmunka aktuális teendőit. Másról, egyébről nem esett szó közöttük.

Salamon meggyötörten, kedvetlenül tért haza. Magda nem tudta mire vélni párja szomorúságát, de a férfi végül mindenről beszámolt. A nő indulatosan vonta kérdőre, miért engedte futni Sóst, miért nem hívott azonnal rendőrt, s ha már akkor nem, most azonnal üljön neki és írjon feljelentést. Ennyivel tartozik elhurcolt családjának! Óriási veszekedésbe torkollott a vitájuk, mert József nem akart kötélnek állni. Közölte elhatározását: nem foglalkozik az egykori jegyző múltjával. Jeges volt a reggel közöttük, Salamon kedvetlenül és kialvatlanul ment munkába, nem volt egészen biztos magában, hogy jól döntött. Magdában azonban forrt a méreg, az engesztelhetetlen düh, és még azon a délelőttön a megyeszékhelyre utazott, ahol a rendőrségen kitálalt. 

Sóst Pesten bilincsben vitték el a munkahelyéről. Első fokon halálra ítélték. Amikor ezt Salamon megtudta, azonnal tanúnak jelentkezett. Meghallgatása során elmondta, Sós emberséges hivatalnok volt Bökönyben, és a deportálások előtt kapcsolatai révén sok falubeli zsidónak segített a fővárosba menekülni, akik közül többeknek is a védett házakban sikerült átvészelniük a megpróbáltatásokat. Mindketten tudták, hogy ebből egyetlen szó sem igaz, de a bíróság méltányolta az új tényeket, és a vádlottat felmentették. A volt jegyző és a jelenlegi tanácselnök külön távozott a bíróság épületéből. Egyik sem szólt a másikhoz, pillantásuk sem találkozott. Sós visszament a munkahelyére, leült az asztalához, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, felnyitotta a tetejét, kivette belőle a kis papírlapocskát, aztán pedig szolgálati pisztolya után nyúlt.

Sma Jiszroel – mormogta maga elé, majd lövés dörrent.

Ezalatt Salamon a vonaton zötykölődött hazafelé, bámult ki az ablakon, és magában mormolta a kaddist.