Egyszerre lepukkant és lenyűgöző. Egyrészt vérzik a szívünk, hogy az ország egyik legfestőibb, legromantikusabb hegyi városkája miért nem képes összeszedni magát legalább a legturistásabb helyein, másrészt szerénysége és szegénysége talán autentikusabbá teszi a sok csili-vili látványossághoz képest. Bakancsra fel, megyünk Cfátra!
A poros és szegényes városka szebb napokat is látott egykoron: Flavius Sepp nevű erődített településével azonosítják, egy olyan várossal, amely ötödmagával tűzjelekkel adta tovább az újhold beköszöntét a második szentély idején. De ebből a korszakából semmit se látni manapság. A porladó romok is „csak” a keresztes korig mennek vissza. Amikor is ádáz csatát vívtak egymással a város legmagasabb pontján a világ legnagyobb kiterjedésű középkori citadelláját felhúzó keresztes meg a muzulmán erők.
Hol az egyik, hol meg a másik győzött, míg csak végleg ki nem szorították a Szentföldről az ideiglenesen pár száz évig itt állomásozó európai keresztény csapatokat. És közben az állandó jelleggel errefelé élő zsidók is megpróbáltak újra és újra megtelepedni, de a tulajdonosváltásoknak rendre először ők itták meg a levét – itt is.
Első lépéseinket a citadella romjainál tegyük hát a Cfáton, könnyű megtalálni, a domb tetején van. Volt itt üres árok, bástya, minden ami kell egy takaros középkori szentföldi erődítményhez. És a védett domb tövében civilek is hamar meghúzták magukat, hiszen nem árt az olykor, ha ágyúk és puskák, keresztes lovagok, mamelukok és janicsárok – nem aktuális rész törlendő – vigyáznak ránk.
Végül maradtak és – akkor úgy tűnt, – örökre berendezkedtek a muzulmánok. A zsidók pedig némi különadó fejében vígan éltek, vagyis általában élhettek és nem ölték meg őket, eltekintve néhány szomorú incidenstől, amikor a drúzok vagy a muszlim csapatok mégiscsak lekaszabolták őket, meg felgyújtották házaikat.
De mégiscsak volt legalább honnan kimenekülni alkalomadtán, miközben egyszer csak Spanyolországból végleg el kellett jönni, vagy feltűnően át kellett térni kereszténynek. Sokan a hosszú és bizonytalan utat választották, persze inkább a hitükben biztosabb rabbik, tóratudósok, egykori értelmiségiek. És jelentős részük egyenesen Jeruzsálem felé tartott, ahol viszont olyannyira nem várták őket tárt karokkal, – meg talán ezentúl nem is nagyon akartak szem előtt lenni,- hogy inkább a világ végére, akarom mondani Cfátra mentek lakni.
Így történt, hogy az inkvizíció és a spanyol kiűzetés után ebben a Galil hegyi városkában lett pár száz évre a világ legfontosabb zsidó vallási központja. Itt született meg Joseph Caro rabbi tollából a Sulhan Aruch, alias terített asztal. Amely gondosan összeszedte az addig a szent könyvekben szanaszét heverő vallási parancsokat, és röviden, pontosan meghatározta mit is kell tennie egy rendes zsidó embernek reggel-délben-este. Mikor mely imát kell elmondania, mikor kell mikvébe mennie, stb. hogy aztán tiszta lelkiismerettel hajtsa álomra fejét esténként, és hasonlóképpen hunyja le szemét a nagy utazás végeztével. Tehát a Citadelláról egyenesen az ütött-kopott óvárosba menjünk, és sorra látogassuk végig a pompás kis zsinagógákat.
Carótól menjünk a szépségesen tarka Abuháv zsinagógába, onnan Ari Askenázi imaházába. Legegyszerűbb, ha céltalanul bolyongunk egy darabig, minden utcában akad egy csinos kis zsinagóga, nézzünk meg amennyit csak bírunk. Itt született a Kabbala is, misztika és spiritualitás árad a falakból, és minden kékre van festve: ez a szín a kabbala szerint elűzi a gonosz szellemet.
Itt muszáj bevetni egy kis topográfiát. A régi Cfát egy domboldalon húzódik, s minél régebbi, annál lejjebb, mert lent van a forrás, és elődeink sem szerették a hegytetőre cipelni a teli vödröket. De kb. évszázadonként betelt egy utca, és olyankor kénytelen – kelletlen feljebb költöztek pár méterrel. Viszont ezért itt nincs szükség szénizotópos kormeghatározásra, a völgyhöz legközelebbi, temető feletti utca a legősibb, a legfelső meg csak a 19-dik században épült. Kész időutazás, sétálgassunk a századokat összekötő sikátorban, és bátran állapítsuk meg, hogy errefelé alig történt észrevehető a változás a középkor eleje és a múlt század eleje között.
Sajnos 1759-ben egy még viszonylag elviselhető, pár száz halottal járó, majd 1837-ben egy rettenetes, több ezer emberéletet követelő földrengés volt Cfáton. A legrégebbi és egyben legrozogább, a hegyoldal alsó részeire épült házak mind összeomlottak, és maguk alá temették lakóikat, ott szinte mindenki meghalt. A temetőhöz legközelebbi részeken ma csak a zöldellő hegyoldal látszik: ott voltak a legközépkoribb részek, de oda soha többé nem építkeztek.
A nagy földindulás után még a szokásosnál is nagyobb nyomor tört a városra, az ottomán kor végén, az első világháború előtt a lakók harmada volt zsidó, a többség pedig muszlim. A Rotschild család itt is segíteni próbált, ma is működik a kórház, amit felépítettek a szegénység és a kiszolgáltatottság enyhítésére. De amikor az 1800-as években Jeruzsálem megnyílt az askenáziak számára is, sokan elköltöztek, hogy közelebb éljenek a Szentély helyéhez, s ha lehet a még szegényebbek maradtak csak.
A britek a két világháború között felhúztak egy ma is álló rendőrségi épületet, de ez nem sokat használt 1929-ben, amikor Hebron mellett itt voltak a legvéresebb pogromok, húsz zsidót kaszaboltak le a feltüzelt tömegek. De innen legalább nem költöztették ki válaszul a britek a zsidókat, mint Hebronban, s lassan begyógyulgattak a sebek. Egészen 1948-ig, amikor kiújultak a harcok, és a Palmach győzött. Kiűzték- kimenekültek a város arab lakói, köztük Mahmúd Abbász és családja.
Cfáti utunkat mindenképpen a temetőben fejezzük be. Na nem úgy értem, de már csak történetileg is itt láthatjuk a legrégebbi Cfát fűvel benőtt helyét, és az egykori lakók emlékét. A középkor óta gyarapodó kék sírok gyönyörűek, a mai mainstream rabbinikus zsidó vallás számos fontos megalapozóját rejtik, s nincs az a kérges szívű vadember, akit ne lengene körül itt egy pillanatra a zsidó misztika hulláma. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy igazán Szerb Antalnak való hely, a kabbala van olyan izgalmas és rejtélyes, mint mondjuk a rózsalovagok vagy a szabadkőművesek, és csak a miénk.
Izrael már többször megpróbálta rendbe hozni az ütött-kopott óvárost, és az új bevándorlóknak mindenféle lakótelepeket épített, amelyek mára szintén igencsak ütött-kopottak lettek.
Cfáton, mint állatorvosilovon alaposan tanulmányozhatjuk az izraeli periféria összes gondját-baját. Ragyogó történelmi múlt ide, káprázatos zsidó hagyományok oda, a világ végi Cáftra főként szegény, alacsony szociális és gazdasági státuszú lakók költöztek, illetve őket sikerült idetelepíteni. Akik aztán alig tudnak adót fizetni, eltartani és kitermelni helyi ipart és kereskedelmet. A város évtizedek óta vegetál világos koncepció és jövőkép nélkül, vallásos, a világi tanulmányokat elutasító, releváns tudás nélküli lakói a jövőben sem lesznek képesek felvenni a versenyt a modern kihívásokkal.
És nem lesz itt fellendülés és turisztikai központ a csodálatos adottságok ellenére sem mindaddig, amíg a vallásos lakosság – vagy legalábbis vezetőik – követelésére szombaton mindent zárva tartanak. Halott, vagy inkább haldokló a szépreményű Cfat, s szívünknek kedves egyik ékessége, a magyar zsidóság múzeuma is el fog költözni onnan az ország szívébe egy olyan helyre, ahol sokkal többen látogathatják. Pedig kár a városért, amolyan izraeli nyüzsgő Szentendre lehetne belőle, mondjuk a Kineretben csobbangatók esti szórakozónegyedével, amely méltán szerepel minden turista programjában.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
