Zsinagóga belülről - fotó: a szerző

Egyszerre lepukkant és lenyűgöző. Egyrészt vérzik a szívünk, hogy az ország egyik legfestőibb, legromantikusabb hegyi városkája miért nem képes összeszedni magát legalább a legturistásabb helyein, másrészt szerénysége és szegénysége talán autentikusabbá teszi a sok csili-vili látványossághoz képest. Bakancsra fel, megyünk Cfátra!

A poros és szegényes városka szebb napokat is látott egykoron: Flavius Sepp nevű erődített településével azonosítják, egy olyan várossal, amely ötödmagával tűzjelekkel adta tovább az újhold beköszöntét a második szentély idején. De ebből a korszakából semmit se látni manapság. A porladó romok is „csak” a keresztes korig mennek vissza. Amikor is ádáz csatát vívtak egymással a város legmagasabb pontján a világ legnagyobb kiterjedésű középkori citadelláját felhúzó keresztes meg a muzulmán erők.

Szétlőtt citadella romok – fotó: a szerző

Hol az egyik, hol meg a másik győzött, míg csak végleg ki nem szorították a Szentföldről az ideiglenesen pár száz évig itt állomásozó európai keresztény csapatokat. És közben az állandó jelleggel errefelé élő zsidók is megpróbáltak újra és újra megtelepedni, de a tulajdonosváltásoknak rendre először ők itták meg a levét – itt is.

Első lépéseinket a citadella romjainál tegyük hát a Cfáton, könnyű megtalálni, a domb tetején van. Volt itt üres árok, bástya, minden ami kell egy takaros középkori szentföldi erődítményhez. És a védett domb tövében civilek is hamar meghúzták magukat, hiszen nem árt az olykor, ha ágyúk és puskák, keresztes lovagok, mamelukok és janicsárok – nem aktuális rész törlendő – vigyáznak ránk.

Várárok a citadellánál – fotó: a szerző

Végül maradtak és – akkor úgy tűnt, – örökre berendezkedtek a muzulmánok. A zsidók pedig némi különadó fejében vígan éltek, vagyis általában élhettek és nem ölték meg őket, eltekintve néhány szomorú incidenstől, amikor a drúzok vagy a muszlim csapatok mégiscsak lekaszabolták őket, meg felgyújtották házaikat.

De mégiscsak volt legalább honnan kimenekülni alkalomadtán, miközben egyszer csak Spanyolországból végleg el kellett jönni, vagy feltűnően át kellett térni kereszténynek. Sokan a hosszú és bizonytalan utat választották, persze inkább a hitükben biztosabb rabbik, tóratudósok, egykori értelmiségiek. És jelentős részük egyenesen Jeruzsálem felé tartott, ahol viszont olyannyira nem várták őket tárt karokkal, – meg talán ezentúl nem is nagyon akartak szem előtt lenni,- hogy inkább a világ végére, akarom mondani Cfátra mentek lakni.

Zsinagóga belülről – fotó: a szerző

Így történt, hogy az inkvizíció és a spanyol kiűzetés után ebben a Galil hegyi városkában lett pár száz évre a világ legfontosabb zsidó vallási központja. Itt született meg Joseph Caro rabbi tollából a Sulhan Aruch, alias terített asztal. Amely gondosan összeszedte az addig a szent könyvekben szanaszét heverő vallási parancsokat, és röviden, pontosan meghatározta mit is kell tennie egy rendes zsidó embernek reggel-délben-este. Mikor mely imát kell elmondania, mikor kell mikvébe mennie, stb. hogy aztán tiszta lelkiismerettel hajtsa álomra fejét esténként, és hasonlóképpen hunyja le szemét a nagy utazás végeztével. Tehát a Citadelláról egyenesen az ütött-kopott óvárosba menjünk, és sorra látogassuk végig a pompás kis zsinagógákat.

Zsinagóga belülről – fotó: a szerző

Carótól menjünk a szépségesen tarka Abuháv zsinagógába, onnan Ari Askenázi imaházába. Legegyszerűbb, ha céltalanul bolyongunk egy darabig, minden utcában akad egy csinos kis zsinagóga, nézzünk meg amennyit csak bírunk. Itt született a Kabbala is, misztika és spiritualitás árad a falakból, és minden kékre van festve: ez a szín a kabbala szerint elűzi a gonosz szellemet.

Menjünk le pár száz évet – fotó: a szerző

Itt muszáj bevetni egy kis topográfiát. A régi Cfát egy domboldalon húzódik, s minél régebbi, annál lejjebb, mert lent van a forrás, és elődeink sem szerették a hegytetőre cipelni a teli vödröket. De kb. évszázadonként betelt egy utca, és olyankor kénytelen – kelletlen feljebb költöztek pár méterrel. Viszont ezért itt nincs szükség szénizotópos kormeghatározásra, a völgyhöz legközelebbi, temető feletti utca a legősibb, a legfelső meg csak a 19-dik században épült. Kész időutazás, sétálgassunk a századokat összekötő sikátorban, és bátran állapítsuk meg, hogy errefelé alig történt észrevehető a változás a középkor eleje és a múlt század eleje között.

Sajnos 1759-ben egy még viszonylag elviselhető, pár száz halottal járó, majd 1837-ben egy rettenetes, több ezer emberéletet követelő földrengés volt Cfáton. A legrégebbi és egyben legrozogább, a hegyoldal alsó részeire épült házak mind összeomlottak, és maguk alá temették lakóikat, ott szinte mindenki meghalt. A temetőhöz legközelebbi részeken ma csak a zöldellő hegyoldal látszik: ott voltak a legközépkoribb részek, de oda soha többé nem építkeztek.

Itt volt a temető fölött a legrégibb negyed – fotó: a szerző

A nagy földindulás után még a szokásosnál is nagyobb nyomor tört a városra, az ottomán kor végén, az első világháború előtt a lakók harmada volt zsidó, a többség pedig muszlim. A Rotschild család itt is segíteni próbált, ma is működik a kórház, amit felépítettek a szegénység és a kiszolgáltatottság enyhítésére. De amikor az 1800-as években Jeruzsálem megnyílt az askenáziak számára is, sokan elköltöztek, hogy közelebb éljenek a Szentély helyéhez, s ha lehet a még szegényebbek maradtak csak.

A Rotschild kórház – fotó: a szerző

A britek a két világháború között felhúztak egy ma is álló rendőrségi épületet, de ez nem sokat használt 1929-ben, amikor Hebron mellett itt voltak a legvéresebb pogromok, húsz zsidót kaszaboltak le a feltüzelt tömegek. De innen legalább nem költöztették ki válaszul a britek a zsidókat, mint Hebronban, s lassan begyógyulgattak a sebek. Egészen 1948-ig, amikor kiújultak a harcok, és a Palmach győzött. Kiűzték- kimenekültek a város arab lakói, köztük Mahmúd Abbász és családja.

A cfáti temető – fotó: a szerző

Cfáti utunkat mindenképpen a temetőben fejezzük be. Na nem úgy értem, de már csak történetileg is itt láthatjuk a legrégebbi Cfát fűvel benőtt helyét, és az egykori lakók emlékét. A középkor óta gyarapodó kék sírok gyönyörűek, a mai mainstream rabbinikus zsidó vallás számos fontos megalapozóját rejtik, s nincs az a kérges szívű vadember, akit ne lengene körül itt egy pillanatra a zsidó misztika hulláma. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy igazán Szerb Antalnak való hely, a kabbala van olyan izgalmas és rejtélyes, mint mondjuk a rózsalovagok vagy a szabadkőművesek, és csak a miénk.

Utcakép – fotó: a szerző

Izrael már többször megpróbálta rendbe hozni az ütött-kopott óvárost, és az új bevándorlóknak mindenféle lakótelepeket épített, amelyek mára szintén igencsak ütött-kopottak lettek.

A cfáti temető – fotó: a szerző

Cfáton, mint állatorvosilovon alaposan tanulmányozhatjuk az izraeli periféria összes gondját-baját. Ragyogó történelmi múlt ide, káprázatos zsidó hagyományok oda, a világ végi Cáftra főként szegény, alacsony szociális és gazdasági státuszú lakók költöztek, illetve őket sikerült idetelepíteni. Akik aztán alig tudnak adót fizetni, eltartani és kitermelni helyi ipart és kereskedelmet. A város évtizedek óta vegetál világos koncepció és jövőkép nélkül, vallásos, a világi tanulmányokat elutasító, releváns tudás nélküli lakói a jövőben sem lesznek képesek felvenni a versenyt a modern kihívásokkal.

Utcakép valahol a 18-dik század magasságában – fotó: szerző

És nem lesz itt fellendülés és turisztikai központ a csodálatos adottságok ellenére sem mindaddig, amíg a vallásos lakosság – vagy legalábbis vezetőik – követelésére szombaton mindent zárva tartanak. Halott, vagy inkább haldokló a szépreményű Cfat, s szívünknek kedves egyik ékessége, a magyar zsidóság múzeuma is el fog költözni onnan az ország szívébe egy olyan helyre, ahol sokkal többen látogathatják. Pedig kár a városért, amolyan izraeli nyüzsgő Szentendre lehetne belőle, mondjuk a Kineretben csobbangatók esti szórakozónegyedével, amely méltán szerepel minden turista programjában.