Alsó galileai táj - fotó: a szerző

Az ember néha felveszi, és gondosan befűzi a bakancsát. És elindul kirándulni csak úgy, Izrael egyik csücskébe. Így kerekedtem fel, hogy megnézzem alaposan Galilea keleti és alsó részeit, az őshazába hazatelepülő cionista mozgalom egyik első központját.

Induljunk egy különösen izgalmas helyről, Beit Lehem Haglilitből. Vagyis a galileai Betlehemből. Merthogy itt is volt ám egy Betlehem – kenyérház – az ókorban, és vannak, akik szerint ez volt az igazi. A Zebulon-féle Betlehem, szemben a másik, a júdeai Betlehemmel. Valóban logikusnak tűnik, hogy előrehaladott terhességgel valaki inkább a Názárettől 25 km-re lévő galileai Betlehembe igyekszik, mintsem a messzi, Jeruzsálem mellettibe. Ezen elmélet hívei szerint később egész fedősztorival kellett indokolni az Újszövetségben a távolságot. Talán valóban itt született Jézus, csak valamiért ez a település már nem létezett a Biblia szövegének kanonizálásakor? Ki tudja? Döntsön mindenki hite szerint, s végülis ma már mindegy. Annak a messzi Betlehemnek biztos jobb volt a píárja, mint ennek a közelinek.

Faluház a galileai Betlehemben – fotó: a szerző

Az is tény, hogy a korai római kortól virágzó város volt itt, a régészek megtalálták maradványait. Volt itt zsinagóga, aztán a bizánci korban keresztény templom, később a nyolcadik században is település, és a középkor közepén, a mameluk időkben is éltek ezen a helyen – akkor már muzulmánok. 1906-ban Haifáról német protestáns templomosok költöztek ide, és felhúzták a saját falujukat németesen, ahogy kell. Aztán egy év múlva Waldheim néven még egyet a szomszédba, de ez 1948 után Izraelben az Aloné Aba nevet kapta.

A templomos protestáns szektának semmi köze a keresztes háborúk templomosaihoz, ők a 19. század közepén, Németországban alakultak meg. A két német lelkész teremtette vallási közösséget a luteránusok kivetették maguk közül. A templomosok küldetésüknek érezték – több más evangélista irányzathoz hasonlóan –, hogy újjáépítsék Izrael földjén a Szentélyt, s ezzel sürgessék a Megváltó (újbóli) eljövetelét. Ezért a 19. század vége felé tömegesen ideköltöztek, s falvakat alapítottak. Rájuk emlékeztet Haifán, Tel-Avivban, Jeruzsálemben a mosava germanit, a német kolónia, vagy néhány általuk alapított faluban a szép gót stílusú házak s templomok. Mintha csak Wortenburgenbargenwaldenben lennénk.

Templomos németes rend – fotó: a szerző

Sajnos a hitleráj idején nagyon belelkesültek, errefelé is sorra megakították Hitlerjugend csapataikat, amit az ellencsapatban játszó britek nem néztek jó szemmel, és internálták őket. Aztán a britek távozásával, és Izrael megalkulásával választhattak: vagy mennek Ausztráliába, egy másik brit felügyelet alatt álló országba, vagy haza, Németországba, ahol legutóbb nagyszüleik éltek. Ki ide, ki oda ment, ma élnek leszármazottaik itt is, meg ott is.

Templomos templom, Waldheim – Aloné Aba – fotó: a szerző

Sétáljunk emlékükre egy nagyot a galileai Betlehemben, és csodáljuk meg manapság faluházként működő egykori templomaikat. A háború után új bevándorlókat helyeztek el a házaikban, s mindenféle rendezvényeket tartottak ezekben a szép nagy, sokszor máig kereszttel, harangtoronnyal díszített épületekben. A helyiek mesélik, hogy gyakran az szerepelt például a bar micvó meghívókon, hogy pénteken tízkor, a templomban, bár ez inkább héberül vicces, magyarul nem nagy poén, mert sokan mindig is templomnak hívták a zsinagógát…

Így éltek az elsők: a Kfat Tavor-i falumúzeum barakkja – fotó: a szerző

Furcsa történet a modern templomosoké, de van itt az Alsó-Kelet-Galilban egy még ennél is furcsább. Történt ugyanis, hogy 1876-ban a Volga alsó folyásánál, Szolodniki faluban a falu pravoszláv atyuskájának, Agafon Ivanovics Kurkinnak látomása lett a harangtoronyban, miszerint zsidóvá kell lennie. Először csak a szombatot tartotta, szubbotnyik lett, de érezte, hogy ez kevés: jöjjön a real stuff. És zsidóvá lett, s vele együtt 37 család, 163 emberrel. Előbb egy helyi rabbit próbáltak rávenni, hogy térítse be őket, de az tiltakozott, mi az, hogy a fél falu? Elmentek a messzi Vilnába a Volgától, az egész csapat, ott találtak egy rabbit, aki bevállalta őket, mindent megtanított, és megvolt még a brisz is. Ráadásul érzéstelenítés nélkül, mert annyira érezni akarták az átváltozást. És állítólag a most már Ábrahám névre hallgató Kurkinnak egy szó sem hagyta el az ajkát, összeszorított foggal tűrt mindent, többen lefogták a műtéthez, de nem kellett tartaniuk. És ha már zsidók: irány Izrael földje.

Ilania napnyugtakor – fotó: a szerző

A tizenkilencedik század végén érkeztek meg hosszú út után, s egy részük itt, a Galil alsó részében telepedett le. Éppen akkoriban kerestek ide földműveseket, s ők kiválóak voltak. Az az igazság, hogy sokkal jobbak, mint a régi zsidók, mert a Volga-vidék után ez itt már gyerekjáték volt. Azok a szemüvegeikkel panaszkodtak a mostoha viszonyokra, ők meg boldogan túrták a földet, meg se kottyant nekik a szárazság, az ő portáik lettek a legszebbek, az ő földjeik adták a legdúsabb gabonát. Boldogan, lelkesen segítették a többi gazdát, s csak egy álmuk volt: ha már ők nem zsidónak születtek, legalább majd gyerekeiket, unokáikat fogadják be, ők már olyanok legyenek, mint a többiek, még ha ügyesebbek is egy kicsit náluk a földeken.

És ez az álmuk teljesült: utódaik összeházasodtak a környék zsidó gazdáinak gyerekeivel, voltak, akik beköltöztek a városokba, s ott vegyültek el Izrael népében, s unokáik közül sokan sokra vitték a hadseregben is: Ariel Saron édesanyja is szubbotnyik-zsidó volt, s beszélik, hogy a híres Raful tábornok is közéjük tartozott. Tiszteletükre tegyünk egy sétát Javnielben vagy a volt Szedzsera, ma Ilania faluban, ahol az unokák-dédunokák manapság büszkén mesélik történetüket. És néhány éve fölkerekedtek, és több tucat szubbotnyik ősökkel (is) bíró izraeli együtt Szolodnikibe utazott. És találtak új rokonokat, akikkel azóta is tartják a kapcsolatot.

Ugyan már fáradunk, de ezen a vidéken járva feltétlenül tegyünk egy kört Nahalalban is. A szó szoros értelmében kört, mert Richard Kaufmann 1921-ben kör alakúra tervezte a jövendő lakók igényei alapján. Ők ugyanis nem akartak kibucba – minden közösbe – menni, hanem kitalálták, hogy ők mosáv lesznek, és ehhez azt is, hogy ez mit fog nekik jelenteni: együtt dolgoznak a nagy munkákon, de ki-ki saját földjét műveli, csak olyankor besegítenek mindenkinek. Együtt viszik piacra a cuccot, de ki-ki zsebrevágja a saját eredményét – de úgy, hogy senkit sem hagynak a mező szélén, felelősséget vállalnak egymásért.

Nahalal felülről – fotó: Zeev Stein / Wikipedia 

Nem akartak közös konyhát meg gyerekházat, hanem ki-ki saját házában, saját főztjét eszi, s maga neveli a közös iskolába járó gyerekeit. Kaufmann építész meg azt mondta, akkor csináljunk egy kört, középen, belül lesznek a közös, kommunális funkciók, kívül a körön, vagyis az út mentén a házak, azok mögött meg  a földek. És ez azóta is így működik. Középre csináltak egy bentlakásos mezőgazdasági iskolát is, ide járt Szenes Anikó, amikor Erecbe érkezett.

Nahalal temetője – fotó: a szerző

Aztán sok hírességet adott Izraelnek ez a furcsa alakú falu, köztük a félszemű Dajan tábornokot, akinek érdemeit újabban elkezdte felülírni vonzódása a régészeti ritkaságokhoz, és ezek eltulajdonítása hatalmánál fogva. Aztán szintén ennél fogva a nőkhöz való viszonya sem volt makulátlan – állítólag szemet vetett az összes barátjának a feleségére, behálózta, majd szintén a gyűjteményébe tette őket, s ez nem növelte töretlenül népszerűségét. De akkor még nem volt #metoo, Izrael védelmi minisztere nagyjából azt csinált, amit akart. Kár, hogy így volt, itt van ez a nagyszerű falu, benne minden, amiért érdemes Izraelben élni: összefogás, kreativitás, szolidaritás, építő energiák, szorgalom, kitartás. És erre most az jut róla az ember eszébe, hogy egyesek miként élnek vissza a hatalmukkal.