Öreg barátom, Léber Andrei bolondja az internetnek. Különös kapcsolata van ezzel a technikával, tudniillik Andrei egy gyermekkori traumából kifolyólag gyengénlátó. Számára a klaviatúra és az óriásira nagyítható képernyő az igazi kapocs közte és a világ dolgai között. Ám amit a sors egyik kezével elvett, azt a másikkal sokszorosan visszaadta: kivételesen jó emlékezőtehetséggel áldotta meg az ég. Amit az a speciális szerkezet elé vetít, azt az agya örök időkre megőrzi. A hatalmasra transzformált betűk mintegy kőtáblába vésve rögzülnek agysejtjeibe. Ami pedig a monitoron innen vagy túl van, abban élete párja, Mazal segíti eligazodni.

Valahogy így maradt meg benne Kecskeméti Andor neve is, akiről még édesapja mesélt neki gyermekkorában.

1944 utolsó vagy már az új év első napjaiban járunk, amikor az egyik budapesti védett házból Szálasi keretlegényei a Dunához terelték az összefogdosott férfiakat, nőket, asszonyokat, gyerekeket. A Vizafogónál érték el a partot, ahol… A történet innentől már unásig ismert. Számtalanszor leírták, megörökítették, felidézték. Ez alkalommal azonban mégsem minden ugyanúgy történt, mint ahogyan az mindennapos volt azokban az időkben. Amikor ugyanis eldördültek az első lövések, Andrei édesapját, Léber Gyulát a mellette álló ismeretlen srác karon ragadta és magával rántotta a sebes sodrású jéghideg vízbe. Azt a másikat, a bátor és önzetlen életmentőt Kecskeméti Andornak hívták.

És itt most ne időzzünk azon a pillanaton, amikor már nem a parton és még nem is a vízben, hanem élet és halál között milyen lehetett az ugrás az ismeretlenbe. Az a fiatalember, aki magával rántotta a piszkosszürke hömpölygő semmibe, jó úszó volt, ráadásul partközelben vállig ért a zajló víz, és a folyó fölé hajló ágakba kapaszkodni is lehetett. Még hallották az egymást követő rövid sorozatok roppanását, amikorra egy csatornakifolyó fedezékébe kínlódták magukat. Mozdulatlanul várták ki a véget érni nem akaró öldöklést, a még életjelet adó vergődőkre célzott lövések dörrenését. Már jó ideje elcsöndesült minden, amikorra elő mertek bújni. A hidegtől és a félelemtől reszketve keresték egymás tekintetét, hogy most hova, merre, kihez? Bátortalanul kopogtak be a parti sáv első épületébe, aztán a “veszteni valónk úgy sincs” bátorságával az utca csaknem mindegyik házába, míg végül egyik helyen, történetesen egy honvédtiszt ajtót nyitott. Csak rájuk kellett nézni, nem volt szükség magyarázatra. Kaptak enni, kaptak száraz ruhát, fűtött szobát, aludhattak is, aztán a következő éjszaka leple alatt a tiszt bekísérte őket a gettóba.

Ott érték meg a felszabadulást. Már nem volt rajtuk a megkülönböztető jel, amikor végre rettegés nélkül kiléphettek az utcára. Egyikük erre, másikuk arra. Évekig nem látták egymást, hírt se hallottak a másikról. Léber Gyula legközelebb egy újságcikkben találkozott megmentője, Kecskeméti Andor nevével, aki a zuglói nyilasperben tett tanúvallomást a velük történtekről.

A háború után, mint oly sok más túlélő, ő is családot alapított, ám másokkal ellentétben szinte nem múlt el hét, hogy ne meséljen az akkorra már felcseperedő fiának a vele történtekről. Amikorra bizonyossá vált, hogy ki kell egyeznie gyengén látó állapotával, Andrei szinte minden idejét a számítógép mellett töltötte. Különösen a történelmi tárgyú olvasnivalókat kereste. Véletlenül, vagy talán akaratlagosan kopogtatta be egy alkalommal a Kecskeméti nevet. A rengeteg kiadott találat között lelt egy fogódzót, amivel folytathatta a kutatást. Nem kis időbe tellett, mire bizonyossá vált, hogy édesapja megmentőjének a fia Budapesten él, sőt a mail-elérhetőségét is sikerült megkapnia egy ismeretlen ismerőstől.

Levél levelet követett, mígnem megállapodtak, hogy találkoznak Pesten. Az Andrássy úti valamikori nyilas ház előtt ölelte meg egymás a két túlélő leszármazottja. Aztán elindultak. Ugyanazt az utat járták be, mint amelyet apáik 74 évvel azelőtt. Keresztül a városon egészen a Vizafogóig, arrafelé, ahol ma már az Élet Menetének emlékműve áll, alig karnyújtásnyira attól, ahol apukáik, sokan másokkal, arccal a Duna felé várták a sorozatot.

vizfogo magyar martir emlekmu budapest szobor duna
Mártíremlékmű (Makrisz Agamemnon és Tokár György építész, 1986-os alkotása, bronz), Budapest, XIII. kerület, Vizafogó városrész a Viza utcánál – fotó: Wikipedia

A két, immár koros férfi út közben minden apró részletet átbeszélt. Kiderült, hogy a Kecskeméti családban soha nem volt téma a vészkorszak. Sem a munkaszolgálatról, sem az előtte, sem az utána történtekről, sem a Duna-partig tartó vesszőfutásról nem esett szó náluk. És persze azokról az emberekről sem, akik a véget nem érő menetelésüket látva a földre szegezték tekintetüket. És valamilyen megmagyarázhatatlan okból megmenekülésükről sem esett szó még a legszűkebb családi körben sem soha.

– Ellentétben a mi családunkkal, ahol apám is, anyám is a legapróbb részletekig elbeszélték, mi esett meg velük és hogyan. Minden szavukra emlékszem. Ma is magam előtt látom a mozdulataikat, visszhangzik bennem a hangsúly, amellyel kimondták, hogy áldott legyen az Andor neve. Mire én nagyobbacska lettem, már nem volt bennük gyűlölet, de mindahányszor, ha szóba kerültek azok az évek, soha nem mulasztottak figyelmeztetni, hogy ne felejtsek! Én ezt megfogadtam és meg is tartom. Szóval megkerestük a csatornát, vagy legalábbis annak a helyét, ahol az a kiömlő lehetett. Nem elmondható az a pillanat, amit akkor megéltem. Minden megelevenedett bennem, amint azt apám elbeszélte, ahogyan a keret ordítozott velük, ahogyan a puskatussal verték őket mind közelebb a zajló Dunához, szinte hallottam a lövéseket is, bőrömön éreztem a jeges víz tűszúrásokra emlékeztető fájdalmát. Tamás, a Kecskeméti Tamás talán még nálamnál is jobban megrendült. Ő tulajdonképpen ott, a Vizafogón találkozott a maguk teljes valójában a történtekkel. Természetesen korábban ő is hallott, tanult, tudott a zsidóüldözésekről, de mint olyan sokakban, benne is történelemmé, tananyaggá szelídültek a 44/45-ös gaztettek. Hanem megélni azt és ott, a helyszínen, édesapja majdnem utolsó perceit… Nem tudom elmondani, hogy mit éreztünk. Elég legyen annyi, hogy soha többé nem akarok oda visszamenni.

És most? Hogyan tovább?

– Előtte is, utána is járok és jártam iskolákba. Eddig jobbára csak arról beszéltem a gyerekeknek, hogy milyenek a fogyatékkal élő emberek hétköznapjai Izraelben. Akartam, hogy megértsenek minket, a mások segítségére szorulókat, hogy legyen bennük nagyobb az empátia, szélesebb az emberség. Mostanában azonban már mindig elmesélem a családom történetét is. Szájtátva hallgatják. Természetesen tudják a történelmet, tudják, hogy mikor mi volt, hiszen szinte kivétel nélkül minden családnak vannak halottjai. Tudják, mert tanultak a zsidóüldözésről, hogy volt Auschwitz, volt munkaszolgálat, meg minden. De hogy elevenen él-e bennük szüleik, nagyszüleik, dédszüleik kálváriája? Merem remélni, hogy az óra végére közelebb kerül a lelkükhöz a történelem. Szerencsés az a gyerek, amelyiknek famíliájában elevenen őrzik a múltat. Nem is olyan régen felkeresett egy diáklány, aki azt a házi feladatot kapta, hogy írjon dolgozatot a családfájáról. A segítségemet kérte. Elmondtam neki az édesapámmal történteket. Megírta, majd harmadnap újra eljött hozzám és azt mesélte, hogy amikor felolvasta a dolgozatát, a tanárnő egészen odavolt. A diáktársai többsége a háborúkról írt, a jom kipuriról, a libanoniról, a hatnaposról meg ezekről. Amit a szüleik vagy a nagyszüleik végigéltek. Ő volt az egyetlen, aki a fasizmus rémtetteit idézte fel a leckében. Boldog voltam, amikor ennek a még gyereklánynak az elbeszélését hallgattam, hiszen már olyan nagyon kevesen vagyunk, akik… Ért engem? Lehet és kell is megbocsájtani, de elfeledni soha. Ezt még apukám kötötte a lelkemre annak idején, és én azóta is ehhez tartom magam. Legutóbb percekig tartó csönd ülte meg a termet a kicsengetés után és éreztem, hogy ma megint tettem egy lépést a jó irányába. És tudtam azt is, hogy vannak mögöttem, hogy jönnek utánam.