Utálom a filmfesztivál-összefoglalókat. A jóllakott ember elmeséli, mit evett. Mi meg szomorkodhatunk, hogy lemaradtunk róla.
De ez most más lesz: ajánló, kínáló, meghívó.
Ezer-kétezer film. Ennyi jön szembe évente a Mediawave fesztivál előzsűrijében ülve. Rengeteg. De még random mintavételnek is kevés, ha valami világtendenciát akarnék tetten érni. Mégis.
A hatvanas, hetvenes években a film szellemi hatalom volt. A filmesek becsvágya volt: megváltoztatni a világot!
És tényleg! Éppen úgy szorongtunk, ahogy Bergman filmjeiből megtanultuk, Zónának láttuk Kelet-Európát, ahol Stalkerként lézengünk, és forradalmi megmozdulás volt egy Jancsó- vagy egy Pasolini-film vetítése Dél-Amerikában…
Aztán a film a tömegkultúra része lett, és mint ilyen, teljesen elvesztette minden hatását a társadalomra.
És ez visszafelé is igaz. Semmilyen társadalmi mozgás nem szivárog át a plázamozik, filmcsatornák mozgóképeibe.
A játékfilmekről beszélek, és nem térek ki a statisztikailag vitára sem érdemes mennyiségű kivételre.
Ez minden felelőséget levett a filmkészítőkről. Anyagi és esztétikai dimenziók maradtak. Eladási adatok, fesztiváldíjak.
Idén felmentést kaptam a játékfilmek nézéséből, csak a dokumentumfilmek, experimentális filmek maradtak. Tisztább képlet.
A dokumentumfilm a felelősség évtizedeiben is árnyékban volt, és ott is maradt. Sem művészi kielégülés, sem eladási számok tekintetében nem volt versenyképes a konstruált történetekkel. Ennek ellenére ez a műfaj is elindult a kommercializálódás útján, hála a televíziók féktelen étvágyának. Ha pedig nem akart a könnyen emészthetőség esztétikai, dramaturgiai minimum-kánonjához csatlakozni, kicsúszott a perifériára. Heroikusan fogalmazva ugyanezt: független maradt… Az előzsűriben töltött évtizedeim alatt egyre inkább azt éreztem, úgy kell folytatnom a mondatot: …és elsorvadt.
Jó volt az idei több száz dokumentumfilmet végignézni! Megcáfolták a korábbi évek reménytelen prognózisait.
A kényelmes műtermekből, kiglancolt forgatási helyszínekből, a komfortzónából, az unásig ismert és ábrázolt társadalmi viszonyokból a filmesek most újra messzebbre indultak. Meg akarták keresni az Embert és az ő történetét. A Cselekvő Embert, akiből mára a film szereplőt, narrátort, riportalanyt, vágóképet csinált. Az Embert, aki eltűnt a mozikból, a képernyőkről. Nincs ebben az attitűdben semmi új, Lumière-ék óta létezik, de mintha meggyengült volna ez a kalandvágy: megtalálni!
Úgy látom, most sokan – ígéretesen sokan – megtalálták.
Nincs hiú művészkedés: az Ember is, a kamera is végzi a dolgát, aztán elnéznek mindketten a végtelenbe. Az Ember létezik a kamera előtt. Nem panaszkodik, nem mesél, és így nem lesz a saját történetének vágóképe. Cselekszik, ez minden történet. Életben marad a világvégi viskójában, a nyomortelep zugában, a tajga hófúvásában, a felperzselt sivatagban, a menekülttáborban, a metropolisz neonfényeiben is.
Ennyi a történet, ennyi a tragédia.
Az Ember, és persze az Asszony, hérosz, aki túléli a saját életét. Halakat ad el fillérekért, és a beteg férje oxigénpalackjaira költi. Sót párol, de nincs fizetség. A kis kalkuttai taxi utasaitól szed borravalót 8 évesen, mert már a gyerek is Túlélő Ember. Az Asszony a városba megy; a férfi kenyere sületlen marad. Ennyi a dolguk. A termelés–fogyasztás mechanizmusának csupasz paródiája, ahogy napra-napnyi reményekkel léteznek.
És magányosak – mint minden igazi hérosz. Magányos nemcsak a tajga remetéje, a néptelen falu sekrestyése: magányos a sóbányász, a hegyek pásztora, de a városok nyomornegyedeinek lakója, az utcai koldus is magányos. Ha van egy társ: asszony, férj, gyerek, akkor dialógus is van. Pár mondatnyi praktikum. Nem kommentár, nem mese. Nincs mit narrálni. A kereskedelmi tévék dokumentumfilm-sztenderdje itt nem találna fogást. Ez a valóság nem konzumálható az aládünnyögött voice over-rel. Nem lehet a nyugalmunk foteljéből nézni, egy perce felzaklatódni, majd hátradőlni: szerencsénk van, hogy nem mi élünk így!
De!
Orvosi ellátás, internet, bankhitel, szociális háló, tömegközlekedés, gyorséttermek, szórakoztatóipar.
Mindez mit segít az emberi közösségek hiányán, a létért való küzdelmünkben felmorzsolódó családon, a napról napra élés reménytelenségén? Mindez elfedi, színesre festi csak a tragédiánkat, amely azonossá tesz minket a kopár világokból érkező üzenetek hőseivel. Azok a milliók ott a vásznon, és ezek a milliók (naiv remény: pár százan) a vetítőterem sötétjében, a monitorok előtt, pontosan ugyanazt a sziklát görgetik.
A gőgös és hiú film, a jóléti társadalmak bazári majma most megpróbál magának újra társadalmi feladatot találni. Ezt látom az idei dokumentumfilm-kínálaton.
Újra jólesik közönséghez segíteni filmeket.
Ez a cikk a Mediawave előzetesének íródott a fesztivál honlapjára, de most izraeli aktualitást kapott: Filmklub indul a HaMoadonban. Havonta egy hétfő este a filmeké. Az első körben az idei Mediawave rövidfilmjeiből válogatok majd, olyanokat, amelyek témája a Közel-Kelet.
A Filmklub eseménye a Facebookon:
https://www.facebook.com/events/292466654977911/
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…