Jó néhány éve, a dániai Helsingørben ismertem meg Tamit és Aymant.
Tami telepesek legidősebb lánya, a szülei a nagy orosz alijával érkeztek Izraelbe, egy szem bátyját egy terrorakcióban veszítette el. Tamiban feloldhatatlan és lángoló gyűlölet élt a palesztinok iránt. Senki nem kérdőjelezte meg az okát.
Ayman Hebron arab negyedében született. Ő a legkisebb fiú. Két bátyja közül az egyiket izraeli katonák ölték meg. Rossz helyen volt, rossz időben. A másik bátyja izraeli börtönben ült katonák megkövezése miatt. Aymanban feloldhatatlan és lángoló gyűlölet élt az izraeliek iránt. Senki nem kérdőjelezte meg az okát.
Az iskolában, ahol mindannyian egy mauritániai menekült által szervezett programban vettünk részt, az volt a szabály, hogy mindenki kimondja, ami a szívét nyomja.
Az első napon Tami és Ayman égő gyűlölettel nézett egymásra. Hallani sem akarták a másik fájdalmát, veszteségét. De a csökönyös mauritániai egyre csak egymás mellé ültette őket, közös feladatokat osztott ki nekik.
A harmadik napon Tami, amikor megtudta, hogy a bizalomjátékban Ayman lesz a párja, dühében ordítani kezdett, és leült egy sarokba. Nem vett részt a játékban. A negyedik napon Tami türelmetlenségében egy pohár forró kávét ejtett ki a kezéből, de a sorban épp mögötte álló Ayman elkapta. Nem borult ki. Tami döbbenten nézett rá. Ayman zavartan mosolyogni próbált, és a lány kezébe nyomta a poharat. Az ötödik napon saksuka volt vacsorára. Ayman és Tami elragadtatott örömmel falta az otthon ízét. A hatodik napon együtt érkeztek az ebédlőbe, és megosztoztak a boltban vett humuszon.
A hetedik nap reggelén bejelentették, hogy előadást tartanak. Elmondták – egymás szemébe nézve – a fájdalmas veszteségüket, a testvéreiket. Ayman letörölt egy legördülő könnycseppet Tami arcáról, Tami pedig Ayman kezét szorította, amikor ő beszélt. Ott azon a szeles májusi délelőttön Helsingørben eljött a béke egy pillanatra, és ez a két gyerek hirtelen felnőtt. Elgyászolták a fájdalmat, és közösen emlékeztek a veszteségre.
Jom Hazikaron napja volt.
