A fenébe is, mindjárt éjfél, és még mindig nem tudok elaludni. Délután óta zakatol bennem valami, mintha literszám ittam volna kávét. Fel-feldübörög a ketyerém, aztán elönt a hideg verejték, majd megint az egekbe szökik a pulzusom. Valami nincs rendben velem. Azt hiszem, holnap orvoshoz kell mennem, pedig korosztályos társaimhoz hasonlóan ösztönösen idegenkedem a fehér-köpenyesektől, mert tudom, hogy rám se néznek, máris találtak valamit, s ha megúszom egy laborral, az már maga felér egy főnyereménnyel. Nincs mese, reggel mégiscsak bekopogok a háziorvoshoz, Ruwen doktorhoz.
Ok, de mint válaszolok, amikor nekem szegezi a kérdést: hogyan kezdődött?
Jom Haacmaut délutánja volt, ballagtam hazafelé a Kirjat Jam-i – mondjuk így, jobb híján – főtéren, amikor a városháza előtti szögletben észrevettem egy kisebb csoportosulást. Lehettek úgy húszan, harmincan, talán többen is, a fene se számolta, mert nem a tömeg volt a szembeszökő, hanem az ácsorgók öltözéke. Pontosabban fogalmazva néhányuké. A Vörös Hadsereg egyenruháját viselték. Amilyet legutóbb már nem is tudom melyik szovjet filmben láttam. Azaz dehogyis nem tudom! Úgy esztendeje, vagy talán kettő is már, kaptam meg valakitől a Ballada a katonáról-t pendrájvon. Szakasztott mása volt, talán annyi különbséggel, hogy ezeken az embereken teljesen újnak hatott az anyag, frissen vasalva gimnasztyorka meg minden, és üssenek agyon, de nagyon jól mutattak benne. Kölyökkoromban láttam utoljára igazi szovjet katonát karnyújtásnyiról, utána már csak éppen látó-távolból valamelyik ünnepi megemlékezés tribünjén.
Az őket körülállókban nem volt semmi figyelemre méltó, nem volt rajtuk semmi feltűnő, akár a hétköznap reggeleken buszra tolakvók bármelyike is lehetett volna. Szürkék voltak, gyűrött arcúak, a hajnali hamszin fakósága mint álarc telepedett ábrázatukra. De melyik öregember arca nem ilyen, vagy még ilyenebb? Ezeket azonban különös gonddal darálhatta meg az élet. Talán nem is annyira korosak, inkább csak viseltesek, és ugyan ki nem látott már tucatjával ilyen arcokat az alvóvárosi munkanapok hajnalán? Mi ebben a rendkívüli? Nincs itt semmi különös, tessünk továbbállni, haladjunk, ne tátsuk a szánkat – noszogattam magam, ám valahogyan mégsem tudtam indulni. Mintha gyökeret vertem volna a betonba. Nézem ezt a néhány katonának öltözött nőt és férfit, meg – ha jól látom – ott a még rúdjára csavart vörös lobogó is. Mi van itt?! Maszkabál az izraeli Függetlenség Napján?
Hanem, hogy mégis közelebb merészkedem, észreveszem többek kezében a kopott fekete fehér fotográfiákat. Valamikori fiatalok sárguló-szürkülő fényképeit. Az egykori apákat, fiúkat, unokákat, akik a sok-ezer kilométeres oda-vissza hajszában eshettek el talán még Moszkva ostrománál, vagy a majdaneki láger kerítésénél, de az is lehet, hogy valamelyikük járt Magyarországon is, talán részt vett Budapest felszabadításában, sőt az sem kizárt, hogy egészen Berlinig eljutott. Akár láthatta apámat is! Vagy ha az enyémet nem, akkor a tiédet, vagy az övét, vagy valamelyikünkét.
Nézem a szedett-vedett csoportosulást, a valamikori szovjet katonákat, s belém nyilall a felismerés: de hiszen ma van a béke első napja. A Győzelem Napja, 1945. május 9-e évfordulója. Hogyan is felejthettem el? De hiszen ha csak az én emlékezetem hagyna ki! Ezek itt, sokat mondok, ha vannak félszázan. Öregek, fáradtak. Ők, a győztesek, vagy éppen leszármazottaik. S vagyok én, pár méterrel odébb, aki nekik köszönhetem, hogy egyáltalán létezem. Rendezetlen a számlám. Valahogyan nem tudok közelebb menni. Mint aki áll a pénztár előtt, tudja, hogy fizetnie kellene, de üres a zsebe. Zavarban vagyok. Küszködöm a keserű szájízzel. Ha talán valamelyik öreget megöleltem volna.
Aszvabazsgyenyije, ha jól emlékszem.
Felszabadítás, vagy valami ilyesmi.
Hogy lehetett ezt elfelejteni?
Szégyen.
Újságíró
