Mostanában egyfolytában harcos, katonás kirándulásaink voltak, és ma sem lesz ez másképp. Mit tegyünk, a modern Izrael létrejötte nem volt éppen fáklyásmenet. Különösen véresek voltak a Jeruzsálem megtartásáért folytatott harcok, és ráadásul nagyrészt nem is magában a városban zajlottak, hanem az odavezető útért, hogy a várost ne szigetelhessék el, ne szakíthassák ki az országból.
Induljunk Latrunból, ahol ugorjunk be a gyalogos katonák emlékére emelt múzeumba. A gyerekek itt föl-, sőt bemászhatnak mindenféle tankokba, ugrálhatnak rajtuk, barátkozhatnak velük, miközben pacifista lelkünk háborog. Latrunban eredetileg a britek helyőrsége volt, amit május 15-én, az állam kikiáltásakor azonnal elfoglalt a jisuv, vagyis a Palesztina földjén élő zsidók Palmach nevű, eredetileg a kibucmozgalom által alapított Harel nevű egysége, de három nap múlva a jordánok arab légiója támadást intézett ellene és győzött. Ezt a stratégiai fontosságú helyet, Jeruzsálem kapuját vagy ötször próbálták visszaszerezni az izraeli csapatok a függetlenségi háborúban, de hiába, csak 67-ben sikerült elfoglalni Jordániától.
Üljünk vissza a kocsiba, és induljunk Jeruzsálem felé. Az út mindenképp érdekes, még a csatákon kívül is. Történt, hogy 1869-ben a szuezi-csatorna megnyitására a vidékbe régóta beleszeretett szegény sorsú Rudolf trónörökös unszolására ellátogatott a szentföldre is Ferenc Jóska. Tiszteletére készítették el, vagyis tették lovaskocsik számára kényelmesen járhatóvá a mai egyes autópálya ősét.
Ha igazán érteni akarjuk, hogy mi történt, legjobb ha felmegyünk a Mahal emlékműhöz. Az egyes útról forduljunk le Beit Shemes felé, és rögtön az első elágazásnál menjünk át az út alatt Jeruzsálem felé. Vagy egyszerűen írjuk be a waze-be, hogy Makhal Memorial Monument, és máris ott leszünk. A dombon állva, s lenézve a völgyben haladó főútra pontosan értjük, hogy miért volt kulcsfontosságú a városba vezető út fölötti dombok megszerzése. És az emlékmű neveit olvasva azt is megértjük, hogy mekkora áldozatba került.
Vissza az egyes útra, s meg se álljunk Sar Hagai-ig, a nehezen védhető, völgyekben húzódó kritikus szakasz kezdetéig. A bal oldalon lévő benzinkút mögött kockaszerű fehér épület látszik: itt a britek rendőrsége volt, mert ők is ellenőrizni akarták az út kezdetét. A jobb oldalon egy egykori török erődítmény, és egy karavánszeráj, Khán romjai látszanak, jelezve, hogy évszázadok óta őrizni kellett ezt a vidéket az ellen- meg az útonállók elől. Később egy szintén lepukkant Bauhaus-kocka is lesz a jobb oldalon, ez a britek szivattyú állomása volt, szerették volna a Petah Tikvához közeli Tel Afektől, Heródes Antipatrosz városától, vagyis a Jarkon forrásaitól Jeruzsálembe vezetni a vizet, de a projekt soha nem készült el teljesen.
Az út mellett rengeteg furcsa páncélozott jármű-csontvázat látunk, s tavasszal ráadásul virágokat, koszorúkat tesznek rájuk. Mi ez, megőrültek az izraeliek, és egy abszurd autóroncs kultusznak áldoznak? De hisz ilyen nem lehetett a Bibliában! – gondolja a tájékozatlan olvasó, és joggal. De ha megismeri az évente gondosan lefestett és felújított, mégis egyre enyésző roncsok történetét, rögtön megérti.
A Jeruzsálemért folytatott küzdelem nem május közepén, Izrael kikiáltásával indult, hanem jóval korábban, már előző év novemberének végén, amikor az ENSZ megszavazta a brit mandátum területének felosztását egy zsidó és egy arab államra. A Jeruzsálemhez vezető út legkényesebb szakasza a Latrunhoz közeli Sar Hagai, és a Castel, egy Jeruzsálemtől 8 km-re, egy dombtetőn álló keresztes vár között volt. Ezen a szakaszon ugyanis számos arab falu volt, melyek lakói a hegytetőkről a Jeruzsálembe tartó zsidókat, autóikat, autóbuszaikat, teherautóikat lőtték. Ez volt az egyetlen út a tengerpartról a városba. Az élelem, víz, lőszer, és minden egyéb földi jó utánpótlásának elvágásával itt kezdődött meg Jeruzsálem ostroma.
Először 1948 telén-tavaszán védekezni kezdtek a lövések ellen: a buszokra, teherautókra bádog és páncélruhát szereltek, néhány kibucban valóságos iparággá nőtte ki magát ez a módszer. Ettől azonban sokkal nehezebbek, lassabbak, és kevésbé irányíthatóak, védtelenebbek lettek, noha a benne ülőket megvédték a lövésektől. Ekkor konvojokban együtt utaztak, ha némelyiket ki is kapcsolják, legalább a többi feljusson, s elől hátul fegyveresek védték a konvojt. De ha aknát tettek eléjük, vagy közelharc tört ki, vagy nagyobb erejű bombával támadtak, akkor így is kilőtték a buszokat, teherautókat, s rengetegen vesztették életüket ezekben a támadásokban, főként civilek. Ezért a virágok, a koszorúk.
Szerencsére a Jeruzsálembe vezető, legalább kétezer éves úttól délre találtak egy új útvonalat, amely a hegyek megkerülésével kanyarog a város felé. Ez lett a június közepére heroikus erőfeszítésekkel elkészült Burma út. Ezen keresztül ettől kezdve biztosítani tudták a város ellátását, s ezzel gyakorlatilag véget vetettek az ostromnak.
De ettől még maradt a baj a Jeruzsálemhez vezető dombokon élő, s onnan lövöldöző arab falvakkal. ’48 április elején ellenük indult a Nahson hadművelet. Az ekkor még mindig nem izraeli, hanem zsidó csapatok, a Palmach egységei április huszadikáig elfoglalták és\vagy lerombolták az ellenséges, út menti arab falvakat.
Vissza a kocsiba, és az egyes főútra, menjünk felfelé, Jeruzsálem felé. Hamarosan meglátjuk Abu Gost. Ennek a ma már városnak, akkor még arab falucskának a keresztény lakói nem voltak ellenségesek, nem harcoltak az arabok oldalán. Így aztán szerencsére itt maradhattak, s máig biztosítva van a jeruzsálemiek szombati ebédje a kiváló helyi arab vendéglőkben, az isteni knáfe csemegéről nem is szólva. Rövid szünet után teli hassal folytassuk utunkat a város felé.
Jobbról hamarosan látjuk a Castel feliratot. A legnagyobb csaták itt voltak, melyekben gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé az egykori keresztes várat. Ma csak a csupasz dombot látni ott, pedig a régi képeken még porladó romok emelkedtek.
Múzeum és szabadtéri emlékhely mutatja be a történteket, kanyaroghatunk a lövészárkokban, felmászhatunk a dombtetőre, s láthatjuk mekkora stratégiai jelentősége volt ennek a dombnak is: valójában itt dőlt el Jeruzsálem sorsa, amit ha teljes egészében nem is, de legalább a nyugati felét sikerült megszerezni 1948-ban.
És mára nem maradt más dolgunk, mint bemenni a városba, csavarogni a Ben Jehudán vagy a Jaffón, rendesen megvacsorázni a Mahané Jehuda újabban esténként bulinegyeddé váló sikátoraiban, és örvendezni, hogy Izrael része lett mindez már 1948-tól.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
