Az út Jeruzsálembe a szomszédos dombokról - fotó: a szerző
Az út Jeruzsálembe a szomszédos dombokról - fotó: a szerző

Mostanában egyfolytában harcos, katonás kirándulásaink voltak, és ma sem lesz ez másképp. Mit tegyünk, a modern Izrael létrejötte nem volt éppen fáklyásmenet. Különösen véresek voltak a Jeruzsálem megtartásáért folytatott harcok, és ráadásul nagyrészt nem is magában a városban zajlottak, hanem az odavezető útért, hogy a várost ne szigetelhessék el, ne szakíthassák ki az országból.

Brit rendőrség volt, aztán a jordán erőd, ma múzeum Latrunban - fotó: a szerző
Brit rendőrség volt, aztán a jordán erőd, ma múzeum Latrunban – fotó: a szerző

Induljunk Latrunból, ahol ugorjunk be a gyalogos katonák emlékére emelt múzeumba. A  gyerekek itt föl-, sőt bemászhatnak mindenféle tankokba, ugrálhatnak rajtuk, barátkozhatnak velük, miközben pacifista lelkünk háborog. Latrunban eredetileg a britek helyőrsége volt, amit május 15-én, az állam kikiáltásakor azonnal elfoglalt a jisuv, vagyis a Palesztina földjén élő zsidók Palmach nevű, eredetileg a kibucmozgalom által alapított Harel nevű egysége, de három nap múlva a jordánok arab légiója támadást intézett ellene és győzött. Ezt a stratégiai fontosságú helyet, Jeruzsálem kapuját vagy ötször próbálták visszaszerezni az izraeli csapatok a függetlenségi háborúban, de hiába, csak 67-ben sikerült elfoglalni Jordániától.

Az emlékművek Latrunban - fotó: a szerző
Az emlékművek Latrunban – fotó: a szerző

Üljünk vissza a kocsiba, és induljunk Jeruzsálem felé. Az út mindenképp érdekes, még a csatákon kívül is. Történt, hogy 1869-ben a szuezi-csatorna megnyitására a vidékbe régóta beleszeretett szegény sorsú Rudolf trónörökös unszolására ellátogatott a szentföldre is Ferenc Jóska. Tiszteletére készítették el, vagyis tették lovaskocsik számára kényelmesen járhatóvá a mai egyes autópálya ősét.

A halott gyalogosok nevei végtelen sorokban Latrunban - fotó: a szerző
A halott gyalogosok nevei végtelen sorokban Latrunban – fotó: a szerző

Ha igazán érteni akarjuk, hogy mi történt, legjobb ha felmegyünk a Mahal emlékműhöz. Az egyes útról forduljunk le Beit Shemes felé, és rögtön az első elágazásnál menjünk át az út alatt Jeruzsálem felé. Vagy egyszerűen írjuk be a waze-be, hogy Makhal Memorial Monument, és máris ott leszünk. A dombon állva, s lenézve a völgyben haladó főútra pontosan értjük, hogy miért volt kulcsfontosságú a városba vezető út fölötti dombok megszerzése. És az emlékmű neveit olvasva azt is megértjük, hogy mekkora áldozatba került.

Vissza az egyes útra, s meg se álljunk Sar Hagai-ig, a nehezen védhető, völgyekben húzódó kritikus szakasz kezdetéig. A bal oldalon lévő benzinkút mögött kockaszerű fehér épület látszik: itt a britek rendőrsége volt, mert ők is ellenőrizni akarták az út kezdetét. A jobb oldalon egy egykori török erődítmény, és egy karavánszeráj, Khán romjai látszanak, jelezve, hogy évszázadok óta őrizni kellett ezt a vidéket az ellen- meg az útonállók elől. Később egy szintén lepukkant Bauhaus-kocka is lesz a jobb oldalon, ez a britek szivattyú állomása volt, szerették volna a Petah Tikvához közeli Tel Afektől, Heródes Antipatrosz városától, vagyis a Jarkon forrásaitól Jeruzsálembe vezetni a vizet, de a projekt soha nem készült el teljesen.

Konvoj érkezik Jeruzsálembe - fotó: wikipedia
Konvoj érkezik Jeruzsálembe – fotó: wikipedia

Az út mellett rengeteg furcsa páncélozott jármű-csontvázat látunk, s tavasszal ráadásul virágokat, koszorúkat tesznek rájuk. Mi ez, megőrültek az izraeliek, és egy abszurd autóroncs kultusznak áldoznak? De hisz ilyen nem lehetett a Bibliában! – gondolja a tájékozatlan olvasó, és joggal. De ha megismeri az évente gondosan lefestett és felújított, mégis egyre enyésző roncsok történetét, rögtön megérti.

Konvoj-roncsok Sar Hagajnál - foró: wikipedia
Konvoj-roncsok Sar Hagajnál – fotó: wikipedia

A Jeruzsálemért folytatott küzdelem nem május közepén, Izrael kikiáltásával indult, hanem jóval korábban, már előző év novemberének végén, amikor az ENSZ megszavazta a brit mandátum területének felosztását egy zsidó és egy arab államra. A Jeruzsálemhez vezető út legkényesebb szakasza a Latrunhoz közeli Sar Hagai, és a Castel, egy Jeruzsálemtől 8 km-re, egy dombtetőn álló keresztes vár között volt. Ezen a szakaszon ugyanis számos arab falu volt, melyek lakói a hegytetőkről a Jeruzsálembe tartó zsidókat, autóikat, autóbuszaikat, teherautóikat lőtték. Ez volt az egyetlen út a tengerpartról a városba. Az élelem, víz, lőszer, és minden egyéb földi jó utánpótlásának elvágásával itt kezdődött meg Jeruzsálem ostroma.

Először 1948 telén-tavaszán védekezni kezdtek a lövések ellen: a buszokra, teherautókra bádog és páncélruhát szereltek, néhány kibucban valóságos iparággá nőtte ki magát ez a módszer. Ettől azonban sokkal nehezebbek, lassabbak, és kevésbé irányíthatóak, védtelenebbek lettek, noha a benne ülőket megvédték a lövésektől. Ekkor konvojokban együtt utaztak, ha némelyiket ki is kapcsolják, legalább a többi feljusson, s elől hátul fegyveresek védték a konvojt. De ha aknát tettek eléjük, vagy közelharc tört ki, vagy nagyobb erejű bombával támadtak, akkor így is kilőtték a buszokat, teherautókat, s rengetegen vesztették életüket ezekben a támadásokban, főként civilek. Ezért a virágok, a koszorúk.

Konvoj Jeruzsálembe - fotó: wikipedia
Konvoj Jeruzsálembe – fotó: wikipedia

Szerencsére a Jeruzsálembe vezető, legalább kétezer éves úttól délre találtak egy új útvonalat, amely a hegyek megkerülésével kanyarog a város felé. Ez lett a június közepére heroikus erőfeszítésekkel elkészült Burma út. Ezen keresztül ettől kezdve biztosítani tudták a város ellátását, s ezzel gyakorlatilag véget vetettek az ostromnak.

De ettől még maradt a baj a Jeruzsálemhez vezető dombokon élő, s onnan lövöldöző arab falvakkal. ’48 április elején ellenük indult a Nahson hadművelet. Az ekkor még mindig nem izraeli, hanem zsidó csapatok, a Palmach egységei április huszadikáig elfoglalták és\vagy lerombolták az ellenséges, út menti arab falvakat.

Ennyi – semmi se – maradt Castelből, a keresztes várból- fotó: a szerző
Ennyi – semmi se – maradt Castelből, a keresztes várból- fotó: a szerző

Vissza a kocsiba, és az egyes főútra, menjünk felfelé, Jeruzsálem felé. Hamarosan meglátjuk Abu Gost. Ennek a ma már városnak, akkor még arab falucskának a keresztény lakói nem voltak ellenségesek, nem harcoltak az arabok oldalán. Így aztán szerencsére itt maradhattak, s máig biztosítva van a jeruzsálemiek szombati ebédje a kiváló helyi arab vendéglőkben, az isteni knáfe csemegéről nem is szólva. Rövid szünet után teli hassal folytassuk utunkat a város felé.

Útra nézés Castelből - fotó: a szerző
Útra nézés Castelből – fotó: a szerző

Jobbról hamarosan látjuk a Castel feliratot. A legnagyobb csaták itt voltak, melyekben gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé az egykori keresztes várat. Ma csak a csupasz dombot látni ott, pedig a régi képeken még porladó romok emelkedtek.

Castel a harcok előtt - fotó: wikipedia
Castel a harcok előtt – fotó: wikipedia

Múzeum és szabadtéri emlékhely mutatja be a történteket, kanyaroghatunk a lövészárkokban, felmászhatunk a dombtetőre, s láthatjuk mekkora stratégiai jelentősége volt ennek a dombnak is: valójában itt dőlt el Jeruzsálem sorsa, amit ha teljes egészében nem is, de legalább a nyugati felét sikerült megszerezni 1948-ban.

A katonai temető Kirját Anavimban - fotó: a szerző
A véres harcok zsidó áldozatainak katonai temetője Kirját Anavimban – fotó: a szerző

És mára nem maradt más dolgunk, mint bemenni a városba, csavarogni a Ben Jehudán vagy a Jaffón, rendesen megvacsorázni a Mahané Jehuda újabban esténként bulinegyeddé váló sikátoraiban, és örvendezni, hogy Izrael része lett mindez már 1948-tól.