Hűvöset lehel a tavaszi éjszaka, sötétek a fiatal lombok, az ablak alatt álló almafa csipkefinom leveleit megrezzenti a szél… félig leeresztett szemhéjaim mögül pillantok ki a homályba vesző világba. Csak kevés részletet látok valójában, egynéhány zöld levelet, a jeruzsálemi ég egy formátlan, kék darabját, ebből rakom össze azt a régvolt képet, azt a budai lakást, ahol a konyha előtti orgonabokrok ágaiba sűrű tejberizs virágok kapaszkodtak, és a gyerekszoba rácsos ablaka alatt fehér virágot bontott egy hajladozó almafa.
Az érkező nyári meleg, az ömlő, zúgó viharokban reccsenő fenyők ingatag dervisei, a nedves szagú lombok, aztán lehajolok a vörös és sárguló, lehullott levelekért, gesztenyékért.
Félreteszem a képeket, aztán később szomjasan visszatérek hozzájuk. De ma már nem.
Itt is vannak levelek és lombok. Kevés ismerős, egy-egy váratlan nyírfa, fenyő és a borbolyabokor. Rózsák. Esetleg a leander, a bougainvillae, az érésben levő gránátalma dús bozontja, az olajfa, a ciprusok, mediterrán félig-meddig megszokott, talán-barátok. De a többségtől elfordítom a fejem. Eukaliptusz és ismeretlen, szokatlan formájú növények, gazok, még nem szeretem őket.
Egy nyaralás képei fojtogatják a torkomat, egy véget nem érő, démoni nyaralás, ahonnan nincs hazatérés. Meg akarom szokni az itteni eget, az itteni fákat és bokrokat, meg akarom szeretni őket. Azt hittem, hamarabb fog menni, de alábecsültem az idő mindent összezúzó és mindent felszabadító erejét. Még nem, még nem.
Négyévszakos lány vagyok, ez van, most már tudom, pedig mindig imádtam a mediterránt, a trópusit, bármit, ami egzotikus és különleges, utáltam a hideget. Most itt élek, a melegben, ahol „legalább jó idő van”, de ahol a gyerekeim azt nevezik jó időnek, ahol esőfelhők csapódnak össze mosogatóronggyá, és zuhog az eső, a vihar előtti széllökések dördülő villámokat szállítanak, aztán az égiháborút követően pocsolyák tükrözik a szürke eget, fürge patakok szaladnak végig a járdaszegélyek mellett, esőcseppek egyensúlyoznak a tűlevelek végén, és nedves, súlyos vízszaggal teli a levegő.
Blogger