Begyemben van, begyemben van nagyon ez az egész izé, ez a Magyar Kulturális Év Izraelben!

Évekig vártuk hiába a magyar kultúra házának felállítását, melyet már az orbanizmus előtti éra kormányai is beígértek. Vártuk kiemelni, megerősíteni, megmutatni, ami oly egyértelmű: a magyar és az izraeli kultúra ezerszálú kapcsolatát. Mindazt, ami összeköt túl Izrael állam megálmodóján, Herzlen, vagy a magyar konyha ízvilága utáni nosztalgián, de az izraeliek nem lankadó figyelme okán is minden iránt, ami magyar, mely befolyása a helyi kultúrára magasan felülreprezentált Magyarország valódi méreteihez képest.

Milyen jó lett volna addig is, amíg nem lesz Magyar Intézet, legalább egy magyar kulturális évad!

De nem így!

A magyar kultúra évének repertoárján csakis a diktatúra önreprezentációjába illő produkciók, annak megfelelő, behódolt alkotók és intézmények szerepelhetnek.

Aki pedig azt hiszi, hogy ez a rendezvénysorozat – mivel itt Izraelben semmi visszhangja nincs – jelentéktelen, az nagyban téved! 

Ez a kulturális év az orbáni politika fő sodrát érintő esemény. Propagandapolitikájának egyik legfontosabb pillérét képezi.

Itt és most kíván tanúbizonyságot tenni arról, hogy a Soros-ellenes plakátkampány nem az, ami, ahogy azt EU-szerte tartják, nem az állami szintre emelt antiszemitizmus megnyilvánulása.

A magyar kormányzat nem rasszista, nem antiszemita, hisz íme, milyen nagyszerű kapcsolatokat épít Izraellel, illetve annak már leköszönő félben lévő vezetőjével. Ennek demonstrálására a harminc éve felvett diplomáciai kapcsolatok ürügyén pénzt, energiát nem kímélve, eddig soha nem látott büdzsével szervezik e kulturális évet.

A diktatúra túszai. Pszeudó diktatúra, hogy otthonosabban érezhessék magukat azok, akik nem tudják elképzelni, és ezért zavarba hozza őket a szabadság. Ehelyett létrehoznak valami ismerőst, valami nyugtatóbbat, a gyermek-, fiatal felnőttkorukból ismerőst, egy pszeudó Kádár-kori diktatúrát. 

Találkozás volt ez, de nem az ott kiállított művekkel, hanem azzal, amit reprezentált, egy elkeseredett, kishitű, dühös diktátor túszaival, egy gúzsba kötött ország járni próbáló képviselőivel. 

A Capa kiállítás képei, mint kis ékkövek szorultak ebbe az egy anyagból gyúrtnak tűnő masszába. Csak remélni mertem, hogy Boronyák Vivien, a Capa Intézet képviselője, ki valóban jó angolsággal elmondott, okos beszédével is kitűnt, kilóg ebből a sorból, és ő nem a megzsaroltak egyike, és neki, illetve az általa képviselt intézménynek, szakmaiságát nem kell nap mint nap a rendszerrel való megalkuvásokkal aláásnia. 

A magyar dizájn kiállítás megtekintésére is volt időm, mely a Capa kiállítás körüli térben és falakon volt látható, amíg a teremben egy hátsó, sötétben meghúzódó emelvényen a végtelenített megnyitó beszédek folytak. A magyar dizájn sosem volt jelentős.  Nincsenek nagy nevek, mint a zenében, fotóban, matematikában, akik az egész világra hatással lehettek volna. A Magyar Művészeti Akadémia – vagy mi a szösz – megfizetett/lefizetett művészeinek munkáin semmi más nem látszott, mint a pénzügyi és gondolati kiszolgáltatottságból eredő bátortalanság. Igaz, az alkotók neve nélküli plakátok közt feltűnt egy elnagyolt Esterházy-portré, ám lehet, ez is csak fügefalevélnek volt ott, demonstrálni a rendszert, a nem diktatúrának látszani akaró, mégiscsak annak látszó, de nem az, de az diktatúrát.