Egy olyan szöveg védelmében született írásom, melyet Barukh nagyszámú és általam nagyon szeretett versei közt valamiért kevésbé kedvelek, holott alapvetően egyetértek tartalmával.
Meg kell értenem, mégis mi a bajom vele, mielőtt védelmére kelek.
Sok kis ellenállásocska.
Az első a fotó, mely kiemeli kontextusából a jól ismert jelenetet.
Abban az esetben, ha egy ilyen szörnyű fotót át akarunk értelmezni, még én, a tabutlan is úgy érzem, hogy valami sérthetetlen sérül, amennyiben a tragikus sorsú gyerekre való figyelés helyett a szájába akarunk adni valamit, mely tőle idegen térben és tartalmában. Nem, nem szabad más jelentést adni ennek a képnek, mint ami. Nem szabad a gyereket mégoly szent gondolat, mint a béke akarása, követelése okán sem felhasználni semmire. Csak azt szabad, amit ez a gyerek gondolhatott, csak azt megpróbálni érezni, amit ő érezhetett, megértenünk, amit ő érthetett, pőrén, reménytelenül, semmi mást.
A második ellenállásocska bennem a szöveg olvasásakor a kezdeti félreértés, mely lehet, hogy csak az enyém (de hát itt az én érzéseimet sorolom), hogy ennek a szabad versnek az első harmadáig azt hittem, hogy a beilleszkedés nehézségeiről van szó, oly sok alijázó megütközéséről, mikor felfedezi, hogy a befogadó közeg idegenként bánik vele.
Aztán kiderül, hogy nem… pedig már gyűjtögetem magamban a vigasztaló szavakat azon tapasztalataim alapján, melyeket a hosszú évek alatt, mióta itt élek, szereztem.
De a tanácsokat köszöni Barukh, nem kéri, mert hirtelen megérteti velem, hogy nem is erről akar írni, hanem arról, hogy mint mi tudjuk, Izraelben, ahol végre a kurva is zsidó, mint minden rendes országban, van fasizmus, van nacionalizmus, és persze töményen rasszizmus is, és ez elől nincs ország a földön, ahova menekülni lehetne.
Most túl hosszúvá terebélyesedik a vers, igaz, az út sem kevésbé.
Mi, akik itt élünk, közösséget is vállalunk azzal, ami itt történik. Mindenki másképp. És nem elég Barukh többesszáma, mert más a mi közösségünk, akik oly hosszú évek óta itt élünk, és befogadtak, és mi befogadtuk a már itt élőket, mint azé, aki ezen az aktuson még nem esett át.
Mert az nem tudja, hogy a mi ujjunk volt a ravaszon, melyet parancs nélkül meghúztak. Hogy mi voltunk, kinek a fia élve gyújtotta meg azt a vékonyka palesztin tinédzsert, miután torkába benzint öntött.
Nem tudja a közösséget jóban, rosszban…
Nem tudja, hogy a hadseregünk sokkal inkább kiáll a törvények tisztelete mellett, mint a kormányunk.
Hogy lelkiismeretességre ez az erőszakszervezet törekszik inkább. Nem tudja, hogy a fasizálódás ellen itt épp az egyik vezérkari főnök volt az egyetlen, ki valóban vezető pozícióból felemelte a hangját.
És Barukh e tudás híján önostoroz, anélkül, hogy vállalná velünk a bűnt, nem csak a szépet, az emberi közösséget.
Ennek megértésétől fényévek távolságában leledzenek azok, kik Barukhot támadják az Izraelinfo fészbukos felületén.
Ők, kik közül oly sokan már rég itt élnek, túl vannak a “beavattatáson”, csak egyszerűen szabadulni akarnak a közös felelősségtől, attól, hogy a kurvák is zsidók, azaz mi vagyunk, hogy szükségszerűen követünk el hibákat és bűnöket, mert nehéz a helyzet, és mi sem vagyunk mások, mint mások.
Nem értik Barukh sorait sem, és alapvető igazságok ellen ágálnak védhetetlen pozíciókból.
“hogy mi történik azzal
aki az erő pozíciójából
gyanakszik és gyűlöl”
Az intuícióra, a lekiismeretességre intés az, mely a Tanakhot megkülönböztette évezredek alatt más népek legendáitól.
Ez a lelkiismeretesség, mely kiemelt és megtartott minket.
Mit számít, hogy mit gondolnak rólunk külföldön, mondom én most, épp a fészen tiltakozók ellenében, mert Barukh kapcsán nekik bezzeg fontossá lett hirtelen a külföldi megítélés, mert a lényeg az az, hogy MI mit gondolunk magunkról, hogy lelkiismeretesek vagyunk-e?
Úgy vagyunk-e mindennel, mintha csak mi lennénk azok? Érezzük-e a másik fájdalmát, mintha csak a miénk lenne? Vigyázunk-e a fák első termésére? Meghagyjuk-e a szántó szélén a sort a rászorulóknak, illetve lelkiismeretességgel vagyunk-e minden és mindenki iránt a földön?
Vicces, hogy ezredévek után sem világosak ezek a nagyon egyszerű intelmek, és sokan megbélyegzik azokat, akik a lelkiismeretességet komolyan veszik.
Azt hiszik, a megfontolás, az együttérző lelkiismeretesség zsidó pityogás, önrombolás, holott az a fennmaradás, a továbbélés egyetlen útja.
A fentiekhez kapcsolódik Bar Horovitz tavaly megjelent írása is, melyet nagyszerű fotóival egyetemben ideidézek.
Festőművész
