Barukh verséről

Bea Bár Kallós

Egy olyan szöveg védelmében született írásom, melyet Barukh nagyszámú és általam nagyon szeretett versei közt valamiért kevésbé kedvelek, holott alapvetően egyetértek tartalmával.

Meg kell értenem, mégis mi a bajom vele, mielőtt védelmére kelek.

Sok kis ellenállásocska.

Az első a fotó, mely kiemeli kontextusából a jól ismert jelenetet.

Abban az esetben, ha egy ilyen szörnyű fotót át akarunk értelmezni, még én, a tabutlan is úgy érzem, hogy valami sérthetetlen sérül, amennyiben a tragikus sorsú gyerekre való figyelés helyett a szájába akarunk adni valamit, mely tőle idegen térben és tartalmában.  Nem, nem szabad más jelentést adni ennek a képnek, mint ami. Nem szabad a gyereket mégoly szent gondolat, mint a béke akarása, követelése okán sem felhasználni semmire. Csak azt szabad, amit ez a gyerek gondolhatott, csak azt megpróbálni érezni, amit ő érezhetett, megértenünk, amit ő érthetett, pőrén, reménytelenül, semmi mást.

A második ellenállásocska bennem a szöveg olvasásakor a kezdeti félreértés, mely lehet, hogy csak az enyém (de hát itt az én érzéseimet sorolom), hogy ennek a szabad versnek az első harmadáig azt hittem, hogy a beilleszkedés nehézségeiről van szó, oly sok alijázó  megütközéséről, mikor felfedezi, hogy a befogadó közeg idegenként bánik vele.

Aztán kiderül, hogy nem… pedig már gyűjtögetem magamban a vigasztaló szavakat azon  tapasztalataim alapján, melyeket a hosszú évek alatt, mióta itt élek, szereztem.

De a tanácsokat köszöni Barukh, nem kéri, mert hirtelen megérteti velem, hogy nem is erről akar írni, hanem arról, hogy mint mi tudjuk, Izraelben, ahol végre a kurva is zsidó, mint minden rendes országban, van fasizmus, van nacionalizmus, és persze töményen rasszizmus is, és ez elől nincs ország a földön, ahova menekülni lehetne.

Most túl hosszúvá terebélyesedik a vers, igaz, az út sem kevésbé.

Mi, akik itt élünk, közösséget is vállalunk azzal, ami itt történik. Mindenki másképp. És nem elég Barukh többesszáma, mert más a mi közösségünk, akik oly hosszú évek óta itt élünk, és befogadtak, és mi befogadtuk a már itt élőket, mint azé, aki ezen az aktuson még nem esett át.

Mert az nem tudja, hogy a mi ujjunk volt a ravaszon, melyet parancs nélkül meghúztak. Hogy mi voltunk, kinek a fia élve gyújtotta meg azt a vékonyka palesztin tinédzsert, miután torkába benzint öntött.

Nem tudja a közösséget jóban, rosszban…

Nem tudja, hogy a hadseregünk sokkal inkább kiáll a törvények tisztelete mellett, mint a kormányunk.

Hogy lelkiismeretességre ez az erőszakszervezet törekszik inkább. Nem tudja, hogy a fasizálódás ellen itt épp az egyik vezérkari főnök volt az egyetlen, ki valóban vezető pozícióból felemelte a hangját.

És Barukh e tudás híján önostoroz, anélkül, hogy vállalná velünk a bűnt, nem csak a szépet, az emberi közösséget.

Ennek megértésétől fényévek távolságában leledzenek azok, kik Barukhot támadják az Izraelinfo fészbukos felületén.

Ők, kik közül oly sokan már rég itt élnek, túl vannak a “beavattatáson”, csak egyszerűen szabadulni akarnak a közös felelősségtől, attól, hogy a kurvák is zsidók, azaz mi vagyunk, hogy szükségszerűen követünk el hibákat és bűnöket, mert nehéz a helyzet, és mi sem vagyunk mások, mint mások.

Nem értik Barukh sorait sem, és alapvető igazságok ellen ágálnak védhetetlen pozíciókból.

“hogy mi történik azzal
aki az erő pozíciójából
gyanakszik és gyűlöl”

Barukh, Békét

Az intuícióra, a lekiismeretességre intés az, mely a Tanakhot megkülönböztette évezredek alatt más népek legendáitól.

Ez a lelkiismeretesség, mely kiemelt és megtartott minket.

Mit számít, hogy mit gondolnak rólunk külföldön, mondom én most, épp a fészen tiltakozók ellenében, mert Barukh kapcsán nekik bezzeg fontossá lett hirtelen a külföldi megítélés, mert a lényeg az az, hogy MI mit gondolunk magunkról, hogy lelkiismeretesek vagyunk-e?

Úgy vagyunk-e mindennel, mintha csak mi lennénk azok? Érezzük-e a másik fájdalmát, mintha csak a miénk lenne? Vigyázunk-e a fák első termésére? Meghagyjuk-e a szántó szélén a sort a rászorulóknak, illetve lelkiismeretességgel vagyunk-e minden és mindenki iránt a földön?

Vicces, hogy ezredévek után sem világosak ezek a nagyon egyszerű intelmek, és sokan megbélyegzik azokat, akik a lelkiismeretességet komolyan veszik.

Azt hiszik, a megfontolás, az együttérző lelkiismeretesség zsidó pityogás, önrombolás, holott az a fennmaradás, a továbbélés egyetlen útja.

A fentiekhez kapcsolódik Bar Horovitz tavaly megjelent írása is, melyet nagyszerű fotóival egyetemben ideidézek.

“Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.