Sokfelé jártunk már, sok szépet láttunk, de valahogy kimaradt az a város, ahol manapság a legjobb élni. Ahol nyáron hiába folyik rólad egész nap a víz miközben szénné éget a nap, és egész nap a klímába menekülsz, még véletlenül sem dugod ki az orrod az enyhet adó alkonyi lehűlésig: mégis mind odavágyunk, mert ott jó. Ott Izrael vidám, színes, toleráns és kozmopolita arcát látjuk. Irány Tel-Aviv.
Először volt Jaffó, ahol behajózták a Jaffa narancsot, de ez a kikötővároska már a tizenkilencedik század végére szűkössé, és az arab szomszédok miatt egyre kellemetlenebbé lett az ott letelepedett zsidóknak.
Elindultak hát észak felé már 1887-ben, a nemrég lerombolt városfalakon túlra. Főleg keleti és jemeni zsidók megalapították Neve Cedeket, ahol az új házak valóságos luxust jelentettek: volt bennük vécé, meg fürdőszoba.
És jött a pogrom Kisinyovban 1903-ban, majd Herzl halála után hatalmas lökést kapott a gyakorlati cionizmus, és már nem csak arról volt szó, hogy mindenféle politikai alkuk révén megszerzik a zsidóknak a török birodalomtól ezt a földet, hanem arról is, hogy függetlenül az ott éppen aktuális hatalmi viszonyoktól, felkerekedünk és letelepedünk Izrael földjén, lesz ami lesz.
Jöttek a zsidók, és velük a máig tartó lakáshiány, úgyhogy megvettek egy földet még északabbra Neve Cedektől, felparcellázták, és 1909. április 11-én hatvanhat zsidó család kivonult a tengerparti dűnékhez, és kisorsolta a telkeket, nehogy már azon vesszenek össze, ki, hol építkezhet.
Kedvezményes kölcsönt is kaptak házuk felhúzásához a Keren Kajemettől, a cionista kongresszusokon Izrael megteremtésére kitalált pénzalapból. Nagyon bölcsen az új házak közé középre víztornyot és kutat is terveztek, és rögtön héber nyelvű középiskolát is, a Herzlia gimnáziumot, az elsőt ebből a műfajból ezen a vidéken. Emiatt aztán a környéken épülő új lakónegyedek mind ide akartak tartozni, hogy rácsatlakozzanak a vízre, és az oktatásra, s pont Tel-Avivból lett meghatározó település, sőt város 1934-ben…
Eleinte Ahuzat Bajtnak hívták magukat, majd Herzl Altneuland (Ősújország) című művének Nahum Sokolov készítette héber címéből Tel-Aviv lett, ami egyben tavaszdombot is jelent. Ráadásul a “tel” az olyan domb, amely számos régészeti réteget rejt, és ezzel a történeti mélységek is rögvest rárakódtak a városra. Az egyik legszebb épület évtizedekig, míg csak le nem rombolták 1962-ben, hogy otromba brutalista tornyot tegyenek a helyére, a Salamon templomának mintájára emelt Herzlia Gimnázium volt. Merthogy a huszadik század elejének, a boldog békeidőknek szellemében a tudás temploma lépett a szentély, a hit helyébe.
Tel-Avivot egyszerű megérteni: az ember elindul délről, Jaffó felől, és minél inkább északra megy, annál újabb, modernebb lakónegyedeket talál, ahogy az évtizedek során terjeszkedett a város. Mindez a Rotschild sugárút két oldalán kezdődött, ahol még ma is látszanak az eklektikus meg a koloniális stílben épült régi házak. Aztán mikor a harmincas években jöttek a Hitleráj elől a német építészek tarsolyukban a Bauhaus iskola friss, modern tudásával, akkor az akkor még üres északi részeken felhúzták a fehér várost, ide meg a foghíjtelkekre meg néhol a régiek helyére építkeztek modernül. És a fehér város pár évtized múltán az UNESCO világörökség része lett, mert sehol máshol ennyi Bauhaus egy rakáson.
Eric Mendelshon is Hitler elől menekült össze-vissza Európában, aztán ide, aztán innen is Amerikába. A Bauhaus egyik legnagyobb német-zsidó építésze egy darab árva épületet sem tervezett Tel-Avivban, és mégis, kézjegye, a lekerekített, táncoló, hullámzó vonalak teszik szerethetővé, meleggé és emberivé a fehér várost. Megmentett minket a kocka falansztertől. Legalábbis a modern építészet első két évtizedében Izrael földjén nem unalmas lakótelepek épültek, hanem igényes-szellemes, egyedi, emberi arányokat és ritmust teremtő, kertváros-szerű, élhető, és megőrzésre méltó épített környezet.
Ha kicsit tovább megyünk a tengertől távolodva az Ibn Gvirolon, és északabbra haladunk a Rabin tértől, magát a teret is beleértve, akkor a későbbi, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek házait látva tudjuk igazán értékelni ezt a különleges korszakot, amely még művészként tekintett az építészre.
Aztán ha még jobban eltávolodunk a tengerparti sétánytól, s elmegyünk egészen az Ajalon autópálya partjaira, akkor újra fellélegezhetünk: mini Manhattan épült itt az utóbbi két évtizedben, de mégsem nyom minket agyon, hanem inkább levegőt és szellemet sugall. Büszkék lehetünk a legtöbb felhőkarcolóra, mert tovább viszik a Bauhaus hagyomány értékeit, legszebb vonalait, különlegesek és izgalmasak, ide-oda hajlanak és egyediek, érdemes az égre nézni, még ha olykor el is vakít a nap.
Keljünk hát útra, és nyitott, friss szemmel járjuk végig ezt az utat délről északra, nyugatról keletre, mert a miénk, és érdemes.
Tel-Aviv egykor és ma:
Tel-Aviv, 1938. április 30. (eredeti helyesírással):
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
