Háborús vakáció van, rakétaszünet… Az óvónéni kedvesen figyelmeztet: a gyerekeknek nem kell semmit mondani, ne borítsuk ki őket, elég annyi, hogy ma nincs ovi, esetleg szóljunk előre, hogy lehet, hogy lesz egy-két légiriadó.
Kedd reggel hatharminc, kint csicseregnek a givátájimi madarak, a nap épp felkelt. Gyönyörű napunk lesz – felöltöztetem a gyerekeket, beléjük töltök némi kornfléjkszet (az egészséges, ízetlen fajtából), becsatolom őket az autóba, elrobogok velük a megfelelő gyermektárolási intézményekbe, lefejtem fehéredő ujjaikat a szoknyám széléről – és már gurulok is a béke szigete, a munkahelyem felé, ahol főzök magamnak egy homokozóvödörnyi kávét és leülök a gép elé, ahol egész nap, főállásban nem törlök feneket, nem választok szét egymás arcát karmoló testvéreket, és nem kell senkinek elmondanom, hogy a fogkrém pénzbe kerül és nem szabad az egész tubust kinyomni a csapba csak mert vicces nézni ahogy kijön.
Kedd – gondolok szerelmesen a mítingekre, ahogy Almuskám üvöltve próbálja felhúzni kis lábaira a zoknit, viszont segíteni nem lehet neki, mert ugye egy kétévesnek már mindent egyedül kell csinálnia.
Végtelen, értelmetlen exceltáblás feladatok – sóhajtom érzelmesen, miközben Jonókát keresem, aki öltözködés helyett elbújt valahová, ahonnan majd jóérzéssel, finoman ki kell rángatnom és rá kell ripakodnom, meg kell valamivel fenyegetnem – de nem is baj, mert nemsokára ott ülök majd a mélyhűtött irodában és egyedül leszek – csak én, a számítógép és a kávé…
Itt tartanék épp elmélkedésemben, amikor megindul a WhatsApp. Uramnadav kapja fel először a telefonját. Lőnek – mondja. Natessék, mondom rutinosan, tízévnyi izraelikszpiriensszel a hátam mögött.
– Alma ovija nem nyit ki – veti felém Nadav.
Megtorpanok. Hogy mi van?
– Jonóé sem – teszi hozzá. Pikud haoref utasítása.
Nem hiszem el, de igaz, minden szó igaz, az én WhatsAppom és annak összes csoportjai is ugyanazt írják, háborús vakáció van, rakétaszünet… Az óvónéni kedvesen figyelmeztet: a gyerekeknek nem kell semmit mondani, ne borítsuk ki őket, elég annyi, hogy ma nincs ovi, esetleg szóljunk előre, hogy lehet, hogy lesz egy-két légiriadó.
Nem lesz ebből kávé, sem excel, már látom – a két pulyára nézve el is fogadom, hogy itthon fogunk miklátozni, magyarnagyiékkal szkájpolni, aki a pikud haoreffel egyidőben értesült valahogyan a politikai helyzetről és dolgozta ki a kötelező biztonsági intézkedések egész rendszerét. “Nem szabad ilyenkor játszótérre menni!” – tájékoztat Gyigyi főtábornok a budai bázisról.
Magamhoz szólítom hát a két vadgyereket, és mint jó hadianya elmondom nekik, hogy ma különleges napunk van, nincs ovi, anya is itthon marad – viszont ez nem azt jelenti, hogy elszabadulhat a pokol, szót kell fogadni – és főleg akkor, amikor megszólal a sziréna, pontosan kell követni anya utasításait.
Jonatán persze már válaszol is, kezét a térdemre helyezi, megnyugtatásul. Ne aggódj, anya – mondja –, én tudom, mit kell csinálni, csendben kell lenni, így – majd összeszorítja a száját és vigyázzállásba vágja magát, mint valami kis baka, áll ott feszesen, ahogy múlt jomhazikaronkor megtanították az oviban, én meg azon gondolkozom, hogy mégiscsak szükségem lesz arra a vödörnyi kávéra, de ma reggel tej helyett inkább egy kis békével kérném.
Újságíró
