Izraelben minden harmadik házasság válással végződik. A nyugati társadalmakban minden második. Mai hetiszakaszunk egyik központi témája a párválasztás, illetve a jó házasság feltétele. Ez bölcseink szerint minden társas kapcsolat, gyümölcsöző együttélés feltétele is egyben. Két fő tanulságot hangsúlyoznak a hagyományos értelmezések. Az első szemléletbeli, a második gyakorlati.
Szeszélyes érzelmek, korlátolt tudás
Adott egy ifjú ember, aki házasodni készül. Jó partinak számít: a Midrás szerint Izsák a világ egyik legokosabb és leggazdagabb embere, mi több, kinézetre is igazi férfiideál. Bárkit megkaphat. Párválasztásában a kulcsmomentum mégis az ima. Ez az első tanulság. Annak elismerése és szem előtt tartása, hogy érzelmeink, tökéletlen tudásunk zsákutcába vezethetnek. Legyen bármilyen igaz is egy érzelem – nincs benne állandóság. Legyen bármennyire is igazam, tudásom véges. Lehet, hogy valahol tévedtem, hibáztam. Lehetnek számomra ismeretlen tények, amelyek ismeretében esetleg más döntést hoznék. Ez a szemlélet kellő alázattal néz szembe saját korlátaival és a rajta túlmutató, teljes valósággal. Mondhatni: Istennel.
Ki a jó partner?
A második tanulság a megfelelő partnerségre vonatkozik. Ki a jó partner? Hetiszakaszunk szerint (1.Mózes 23:1-25:18) az a jó partner, aki ha vizet kér tőle egy idegen, nem csak annak ad vizet, aki kért tőle, hanem a vele lévő állatoknak is. Akik szintén szomjasak, sokkal több vizet is igényelnek, de nem tudnak beszélni, így kérni sem tudnak. Ehhez empátia kell. Olyan együtt érző képesség, ami mások javát kereső jótettel, egyfajta szolgálattal jár. Szöges ellentéte ez annak az egocentrikus gyakorlatnak, melyet csakis a saját szempont, a pillanatnyi érdek motivál.
Mi van, ha nem jó a partner? Pláne, ha egymást hibáztatják? Mindenki látott már rossz házasságot. Rossz szomszédságot. Társadalmi csoportok közötti feszültséget. Amikor a felek meg vannak győződve a saját igazukról, és arról, hogy a másik fél a hibás. Amikor a múltbeli konfliktusok ismételt felemlegetése, a jelen eseményeiben történő újabb kifejeződése, átélése végül tragédiába fordul. Tettlegességbe, háborúba. Ezekben mindig a gyermekek sérülnek a legjobban. A gyermek tragédiaként éli meg a felnőttek állandó konfliktusokkal kísért válási folyamatát. A szüleit szerető kicsinyek szemében mindkettőnek igaza van, és egyiknek sincs igaza. És ez így is van.
Kellő alázat és empátia. Ez kell a jó kapcsolathoz, vagy ahhoz, hogy megjavuljon egy megromlott viszony. Egy apró, váratlan gesztus a másik felé, ami jelzi: “Értelek. Sőt, megértelek.” Egy megértő gesztussal kezdődik, és újabbakkal folytatódik.
Társadalmi szinten is
Izrael és a Palesztin Hatóság kapcsolata olyan mint egy rossz házasság. Amiben az egyik fél válni akar, a másik meg nem tudja eldönteni, mit akar valójában. Együtt vagy külön?
Ennek eldöntéséhez pontos helyzetértékelés, tisztánlátás kell.
Mennyire tiszta a látásunk? – tehetjük fel a kérdést. Mennyire vagyunk tudatában például, hogy a “területeken” élő arab társadalom október óta folyamatosan a zsidó telepesek provokációjáról tudósító palesztin média híreit hallja, kommentálja (olajfák és autók felgyújtása, házakra, mecsetre fújt graffitik, szövegek)? Mi erről talán csak elvétve hallunk. A Becelem nevű emberi jogi civil szervezet szerint október óta 17 ilyen incidens történt. Csak hát a Becelem szálka a szemünkben, ahogy a Sovrim Stika nevű szervezet is. Haragszunk rájuk, mert olyan dolgokkal szembesítenek minket, amikről mi nem akarunk tudni, de amik a másik oldalon napi szinten meghatározzák a közbeszédet, közhangulatot. A többségnek könnyebb azt hinni, hogy ezek a szervezetek hazug rágalmakat terjesztenek. Hogy öngyűlölő zsidók. Hazaárulók. Miért nem arról beszélnek, hogy az arab terroristák mi mindent tettek? Ők sokkal több rosszat csinálnak.
A gyűlölködő házastársaknak hiába javasljuk a másik fél megértését. Ők a másik oldaltól követelik ezt. Igen, néha tényleg úgy tűnik, hogy nincs más út: válni kell. A gyerekek szenvedik meg leginkább, de talán mégjobban szenvednének a status quo illúziójához való makacs ragaszkodás következményeitől.
A békülni vágyó, közös jövőt választó felek számára viszont nincs más út, mint az empátia útja. Van egy mondás: “A béke bennünk kezdődik.” Az ember szívében. Ez az előfeltétele a családi békének. A családok békéje pedig a nagyobb, közösségi béke előfeltétele. A jobb- és baloldali tábor közötti béke az országon belüli béke előfeltétele. Lehet folytatni.
Nincs szebb és maradandóbb példa egy gyerek számára, mint amikor azt látja: a felnőttek kibékíthetetlennek vélt ellentétei a kölcsönös kompromisszumokban feloldódnak, és valami új kezdődik. Valami közös, amit együtt építünk. Valami béke.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
