Na de milyen volt? Hosszan hallgatok, gyűjtögetem gondolataimat.
Nagyon vártam ezt az estét, és külön örültem, amikor két számomra kedves embert találtam a pódiumon, mely nem igazán volt pódium, csak két szék szembeállítva a vendégeknek szánt székek soraival. Kristóf Juli a kérdező, és végre ott mellette a beszélgetés alanya teljes életnagyságban, igen, ő, Barukh!
Pontosan le tudom írni, emlékszem annak az embernek minden vonására, akit a versek, homályos fényképek tükrében látni véltem. Barukh életnagyságban vagy másfél fejjel magasabb ennél a képnél, és ha már nem tudnék oly sok mindent róla, azt hinném, egy bárhonnan Euro-Amerikából származó gringo, zöldfülű, vagy ahogy felénk mondják, laf-laf értelmiségi. Nem az, aki sarut hord télen is. Nincs borostás szakálla, sőt a vándor prófétáktól egyébként elvárható szakadt, poros tógája sincs.
Átéreztem zavarát, hisz az annyira személyes versek által a vele szemben ülők, mi, már jól ismertük őt, amíg ő egyikünket sem. Így hirtelen én se tudtam, hogyan kéne viselkednem, még szerencse, hogy csak egy voltam a harmincból. Valahogy ezt a zavart egyikünknek sem sikerült leküzdenie, se a nézőknek, se Julinak, a kérdezőnek, se pedig – természetesen – magának Barukhnak.
Mindezek ellenére kiderültek Barukhról a versek alapján meg nem ismerhető részletek is. Így megtudhattuk, hogy azért kezdett verseket írni, tinédzserkori első próbálkozása után vagy 30 évvel, mert úgy érezte, jobb mindazt leírni, ami ő, állandó magyarázkodás helyett. Például, hogy értsék a férfi cimborák is, hogy vele nem lehet csak úgy, zaftosan nőkről sztorizgatni, poháremelgetés közben. Az, hogy alijáztak a családjával, bizonyos fokig könnyebbé tette az életét, megkímélte őt olyan kérdésektől, hogy meglett emberként miért nincs neki az, ami ilyenkor már elvárható lenne. Például valami jó környéken lakás, előtte két autóval. A kérdésre, hogy nem zavarják-e egy-egy megjelenő versét követően a Facebookon az olvasói hozzászólások, azt felelte, hogy az elején, főleg a barátai által írt, sajnálkozó, vigasztaló sorokat esett nehezére olvasni. Milyen is lett volna, ha József Attilának is írogathattak volna a Facebookon ilyesmiket, hogy na ne búsulj, hamarosan jobb lesz? Hisz a versek nem azért születtek, hogy sajnálatot keltsenek.
Az est folyamán Barukh több versét is felolvasták a közönség soraiban ülő, erre felkért barátai, barátaink, vagy Kristóf Juli barátai. Hogy milyen módon esett rájuk a választás, nem derült ki. Mindenesetre mindannyian a maguk módján jól mondták el ezeket a verseket. Hirtelen feloldódott a zavar, és a sorok közt életre kelt, és ismét ott volt köztünk Barukh, az a mitikus lény, akit oly pontosan láttam azelőtt is magam előtt.
Amit hallani akartam és oly fontos nekem, szintén elhangzott: hogy Frank Zoli, a karmester, felkérte egy közös zenemű megalkotására, és hogy Barukh készül majd héberül is írni, vagy gondolkodik arról, hogy verseit lefordítsák. Tudnom kellett, hogy igen, szándékozik kitörni a magyar nyelv gettójából, részévé válni az izraeli közgondolkodásnak.
Majd véget ért az este, és Barukh feleségével, anélkül, hogy megismerhettük volna úgy igazán, talán egy pohár bor mellett, személyesen is, mint Csipkerózsikák, sietve távoztak az előadásnak helyt adó Moadonból, elérni a jeruzsálemi buszukat. Mi meg ott maradtunk a képpel magunkban, amit már ismertünk, és a képpel, ami ismeretlen maradt továbbra is.
Barukh Izraelinfon megjelent versei itt olvashatóak.
További fotók itt láthatóak.
Videó a teljes estéről:
Festőművész
