„Egy olyan helyet választottam, ahová ha nincs ideológiai kötődésed, nem éri meg jönni.”
Az már a Szochnutnál sem titok, hogy a zsidók nem mind vallási-ideológiai okokból kötnek ki Izraelben. Az is köztudott, hogy a bevándorlók nem csak egy okból hagyják el hazájukat. Vajon a magyarországi magyaroknál mi a tendencia? A sorozat második részében a motivációkkal kapcsolatos eredményeket mutatom be (a teljesség igénye nélkül).
Ez a cikksorozat egy több éven át tartó kutatás eredményeit mutatja be. Surányi Ráchel az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskoláján szerezte meg a doktori fokozatát, és a kutatás eredményeit a disszertációjában foglalja össze. A dolgozat az Izraelben élő magyarok identitását és integrációs módozatait tárja fel. A kutatás 2013 és 2017 között zajlott kvalitatív módszertannal, vagyis 78 személyes interjú készült olyan, magukat zsidónak valló személyekkel, akik 1989 után alijáztak, és legalább egy évet éltek Izraelben (a dolgozat írásakor 51-en Izraelben, 23-an Magyarországon, 4-en egy harmadik országban éltek). Továbbá 30 szakértői interjú készült olyanokkal, akiknek munkájuk vagy önkéntes tevékenységük által rálátásuk van az Izraelben élő magyar közösségre. Ezen kívül a szerző 3 hónapot töltött Izraelben, melynek során résztvevő megfigyelés alkalmazásával kutatott a közösségen belül, illetve online kutatást is végzett. A módszertanról bővebben és az eredményekről részletesebben a disszertációból tájékozódhatnak, mely egyelőre csak az ELTE TÁTK Kari könyvtárában elérhető.
Az Izraelben élő magyarokról – II.
„Mindig van visszaút” – avagy mennyire végleges döntés az alija
A motivációk részletezése előtt, röviden kitérnék arra is, hogy mennyire „végleges” szándékkal indultak útnak az interjúalanyok. Ahogy ezt Gabriella is mondta, sokan – hozzá hasonlóan – nem úgy vágnak neki ennek az útnak, hogy örökre Izraelben tervezik az életüket. Pláne a mai világban, amikor sokkal nyitottabban lehet jönni-menni, az „örökre” nagyon erős szónak tűnhet. Mindennek – és a retrospektivitás – ellenére kíváncsi voltam, hogy mennyire volt ez egy rövid- vagy hosszútávú döntés. Mindkét almintának (akik Izraelben és akik már máshol élnek) a nagyobbik fele mondta azt, hogy Izraelben képzelte el az élete további részét. Ez azt jelenti, hogy a szándék nem befolyásolja a migráció kimenetelét, vagyis nem (csak) ettől függ, hogy az illető ott marad-e. Ami meghatározó lehet, az a motiváció.
Menni vagy nem menni?
Magyarország elhagyása, mint elsődleges szempont nagyon sok interjúban előjött, és ez igaz mind a 90-es, mind a 2000-es évekbeli alijázókra. Egyikük, aki mellesleg a családjával (szüleivel) hagyta el az országot, így fogalmazott: „Nagyon el akartam jönni. A világon majdnem minden hely jobbnak tűnt Magyarországnál, és azt hiszem, ez a mai napig így van.” Volt olyan is, aki a zsidó kisebbségi identitása miatt érezte úgy, hogy jobb eljönni. Mirjam, aki 20 évesen ment Izraelbe (azóta már nem él ott), azt mondta „nagyon felelőtlen módon mentem”, valójában utazni szeretett volna, és ez abból következett, hogy „fizikailag sose tudtam lenyugodni Magyarországon” – mondta. Ez a kényelmetlenség érzet az általa észlelt antiszemitizmusnak volt köszönhető. A mintában nagyon kevesen említették, hogy konkrétan antiszemita incidensnek lettek volna kitéve, és még kevesebben vándoroltak ki kifejezetten antiszemitizmus miatt.
A cikksorozat előző része:
Egy-két szülő viszont azért ment Izraelbe, hogy a gyerekeik már ott szocializálódjanak. „Mindig is tudtam, hogy egyszer ide fogok jönni, de mindig közbejött valami” – mondta Éva. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Judit lánya beleszeretett egy fiúba Magyarországon, „azt gondoltam, hogy nem lesz ez így jó. Inkább egy zsidó fiúba szeressen bele Izraelben.” Hasonló céllal, de mégis más módszerhez folyamodott Vera, aki kiküldte fiát Izraelbe azzal a reménnyel, hogy majd beleszeret. És bevált a terve. Ezekben az interjúalanyokban az volt a közös, hogy ők az ország elhagyására fektették a hangsúlyt a beszélgetésben, míg sokan – főleg azok közül, akik már nem Izraelben élnek – azt emelték ki, hogy a szűkebb környezetükből lett elegük. (Óvatosan feltételezhetjük, hogy ez nem elég erős indok a kivándorláshoz, hogyha a legtöbben közülük visszajöttek.) Azok közül, akik azért mentek el, mert nem akartak már Magyarországon élni, sokan mondták, hogy egy harmadik országot is számba vettek. Ez nem egy meglepő eredmény, hiszen náluk nem Izrael volt a fő húzóerő. Erre az egyik szakértőnek volt egy jó mondása: „miért mennének Ázsiába, amikor ott van az EU?” Ez azonban nem ilyen egyszerű kérdés, hiszen, ahogy Anita mesélte, „Mentem volna Angliába, de az nem volt ingyen. Mivel a Szochnut ajánlotta magát, gondoltuk, ez egy jó lehetőség.”
Akiknél kifejezetten fontos volt a célország, azok többnyire vallási és/vagy ideológiai okokat jelöltek meg. A vallási indíttatásúak közül csak Judit volt, aki vallásos családi háttérrel rendelkezett, a többiek mind baál tesuvák (újonnan visszatérők) voltak. A hangsúly általában azon volt, hogy a vallási élet megélését megkönnyítsék, hiszen Izraelben sok körülmény adott a vallásos élethez. De volt olyan is, akinél a vallási okok ideológiával fonódtak össze. Számukra nemcsak az volt fontos, hogy ne tűnjenek ki a vallásosságukkal, hanem hogy a zsidók hazájában éljenek. Akik ideológiai okokat említettek csak, közülük jó páran kerültek ki cionista-hátterű családból, de jellemzőbb volt, hogy ifjúsági szervezetbe és/vagy egyéb zsidó intézményekbe jártak, ahol „cionizmussal oltották be magukat”. Az előbbire példa Dávid, akinek az apukája nagyon büszke volt zsidóságára, és emiatt nem az volt a kérdés, hogy Dávid fog-e alijázni, hanem hogy mikor. Az utóbbinál a Somerbe, Habonimba, Szarvasra stb. járó fiatalokra kell gondolni, akik a ’90-es évek elején nagy számban nekivágtak az alijának. Ezt a nagy magyar alija hullámnak is szokták hívni. Volt olyan is, aki egy Taglit út alatt szeretett bele Izraelbe, és ez elég volt ahhoz, hogy beindítsa a kivándorlás gondolatát. Ahhoz azonban, hogy ez az út megvalósuljon, kellett a segítség, méghozzá
a kedvezményes bevándorláspolitika.
Judit, aki részt vett ezen a 10-napos ingyenes úton, így mesélte: „és itt úgy mutatják be az egészet, hogy ’Gyere Izraelbe, itt minden szép és jó; adunk lakástámogatást, autótámogatást’, és mondtam, ok, kipróbálom. […] Legrosszabb esetben visszamegyek, ha nem tetszik”. Az interjúalanyoknak egy nagyon nagy hányada mondta, hogy azért is esett Izraelre a választása, mert oda „ingyen volt az út”. (Ez persze így nem igaz (mármint, hogy ne kerülne pénzbe az izraeli kivándorlás), de ennek a részleteibe itt most hely hiányában nem megyek bele.) Ez az indok azonban sosem hangzott el önmagában, mindig valamivel párosult. A legkifejezőbb példa Danié, aki a következőt mondta: „Amikor eldöntöttem, hogy eljövök otthonról, ez tűnt egy egyértelmű megoldásnak mind pénzügyi, mind logikai szempontból. Nulláról kezdeni mondjuk Angliában, ahhoz meg kell venned a jegyet stb.” Volt olyan is, aki csak azért ment Izraelbe – azzal a szándékkal, hogy visszamegy egy év után Magyarországra –, mert nem vették fel elsőre az egyetemre, és így akarta kitölteni az időt a következő felvételiig. A Szochnutnak és egyéb szervezeteknek, akik propagálják az izraeli kivándorlást sok szerepe van a kivándorlásban, de mára – legalábbis úgy tűnik a velük készült interjúkból – már jobban tisztában vannak a felelősségükkel, és ezért igyekeznek teljesebb képet adni a kinti életről.
És végül vannak, akik a 2008-as gazdasági válság nyomására mentek Izraelbe. Őnekik nincs hova visszajönni, ezért ők többnyire kint vannak azóta is. Az, hogy hogyan sikerül boldogulni az interjúalanyoknak, a következő cikkből fog kiderülni.
Az interjúalanyok védelmének érdekében a neveket megváltoztattam.
