„Valahol mindenkinek kék-fehér lett a vére” – állapította meg egy interjúalanyom.

Az integrációnak több aspektusa van, a dolgozatomban két dimenzió mentén csoportosítottam az interjúalanyaim beilleszkedési módozatait: ezek voltak a strukturális és szocio-kulturális dimenziók. Míg előbbi egy objektívebb mutató arról, hogy milyen körülmények között él az illető (lakáshelyzet, megélhetés, általános életszínvonal), utóbbi – nevéből fakadóan – az izraeli életük szubjektívebb oldalát tárja fel. Erről a témáról is a teljesség igénye nélkül írok, hogy az olvasó számára maradjon némi újdonság a disszertációmban is.

Ez a cikksorozat egy több éven át tartó kutatás eredményeit mutatja be. Surányi Ráchel az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskoláján szerezte meg a doktori fokozatát, és a kutatás eredményeit a disszertációjában foglalja össze. A dolgozat az Izraelben élő magyarok identitását és integrációs módozatait tárja fel. A kutatás 2013 és 2017 között zajlott kvalitatív módszertannal, vagyis 78 személyes interjú készült olyan, magukat zsidónak valló személyekkel, akik 1989 után alijáztak, és legalább egy évet éltek Izraelben (a dolgozat írásakor 51-en Izraelben, 23-an Magyarországon, 4-en egy harmadik országban éltek). Továbbá 30 szakértői interjú készült olyanokkal, akiknek munkájuk vagy önkéntes tevékenységük által rálátásuk van az Izraelben élő magyar közösségre. Ezen kívül a szerző 3 hónapot töltött Izraelben, melynek során résztvevő megfigyelés alkalmazásával kutatott a közösségen belül, illetve online kutatást is végzett. A módszertanról bővebben és az eredményekről részletesebben a disszertációból tájékozódhatnak, mely egyelőre csak az ELTE TÁTK Kari könyvtárában elérhető.

A szocio-kulturális dimenzióban minden megkettőződik, hiszen mind a magyar, mind az izraeli kultúrát figyelembe vettem. Így tehát magába foglalja a magyar/héber nyelvtudást és nyelvhasználatot, ezeknek továbbörökítését (amennyiben az illetőnek van gyereke), a baráti kör etnikai összetételét és kiterjedtségét, és a magyar és izraeli kultúrafogyasztás minden egyéb aspektusát. Mindezen tényezők alapján kategóriákat alakítottam ki. Hozzá kell tennem, hogy az integráció nem egy statikus állapot, ezért az interjúalanyok nem sorolhatók be szigorúan egy kategóriába.

Izraelben élő magyarok vagy magyarul beszélő izraeliek

Az első és legnagyobb kategóriába azok tartoznak, akik leginkább városban élnek, sikerült a szakmájukban elhelyezkedni, több mint tíz éve élnek az országban és ott is terveznek maradni, vegyes összetételű baráti körük van, de kevesebb benne a magyar származású, ritkán látogatnak Magyarországra és a héber a leggyakrabban használt nyelvük. Ebből következik, hogy mind felső fokon beszélnek héberül. Ők már többnyire izraelinek identifikálták magukat az interjúkban és Izraelt tartják jobban a hazájuknak is. A magyar kultúra egyre kevésbé jelenik meg az életükben, legyen szó ételről, színházról stb.

A színházba járás elég speciálisnak tűnt, mert még azok sem feltétlenül járnak színházba, akik jól beszélnek héberül, hiszen ehhez már egy kulturális beágyazódás szükséges, ami csak nagyon sokára alakulhat ki (ha egyáltalán kialakul). Illetve sok esetben a gyengébb nyelvérzéknek is betudható. Ági a következőképpen nyilatkozott: „Elmentem színházba és megnéztem a II. Richárdot, de nem jött be. Először is, nem Arany János vagy Babits fordították. És nem is igazán értettem.” Sokan az olvasást is nehéznek tartották. Eszter, aki testvérével él Izraelben, így számolt be erről: „Nem tudtunk gyökeret verni az izraeli kultúrában, még én sem, aki 22 éve itt vagyok. Mert nagyon nehéz olvasni.” Vannak azonban, akik szerint a héber egy „agresszív nyelv, ami a többi nyelvet kilöki”. Továbbá, az izraeli kultúráról többen lebecsmérlően beszéltek: többek szerint Magyarországon sokkal magasabb a kulturális élet színvonala.

A cikksorozat előző része:

Érdekesség, hogy még azok is, akik 100%-ig izraelinek tartották magukat és ezt ismétlődően szóvá tették az interjúbeszélgetés alatt, több jelét is mutatták a magyar identitásuknak. Ezzel szemben a második kategóriába olyanokat soroltam, akik szintén jól beilleszkedtek az izraeli társadalomba mind strukturálisan, mind kulturálisan (hiszen ők is legalább egy évtizede élnek Izraelben), de kifejezetten fontosnak tartották a magyar identitásukat is. Sokat használják a magyar nyelvet és a magyar kultúra is jelen van az életükben. Egyikük például magyar ételeket készít félállásban. Vannak, akik otthon is magyar ételeket készítenek főleg, de ezt inkább azzal próbálták magyarázni – a magyarságukat inkább tagadva -, hogy csak ilyen recepteket ismernek. Ők valamennyivel gyakrabban járnak Magyarországra látogatóba. Mindkét országot a hazájuknak tartják. Judit így foglalta össze az ebből adódó nehézséget: „Mindig az a hely hiányzik, ahol épp nem vagyok”. Hanna pedig a repülőn érzi magát a legjobban, „de amikor Budapest felé tartok”.

A két csoport között nagy különbség volt a magyar kultúra (és azon belül is főleg a nyelv) továbbadásában és az ehhez való viszonyuláshoz. Míg az első csoport – hiszen maguk sem gyakorolják nagyon a nyelvet – inkább hárítja ezt a kérdést, a második csoportnál fontos szempont. A nyelv átadását az is sokban befolyásolja, hogy az illető párja beszél-e magyarul. Illetve ezt még a nemi szerepek is néhol tovább bonyolították. Voltak olyan nők, akik amiatt nem tudták megtanítani a gyereküket magyarra, mert elképzelhetetlen, hogy a férfi ne értse, mit beszélnek egymás között, miközben fordított esetben ez nem merült fel problémaként (de itt gyorsan hozzáteszem, hogy ebben nem rajzolódott ki egyértelmű mintázat). A nemi szerepek témánál maradva érdemes kiemelni Juditot, aki fontosnak tartotta, hogy anyaként az anyanyelvén beszéljen gyerekéhez (bár neki magyarul beszélő férje van, tehát nem volt dilemma, hogy így a férje megérti-e, amit beszélnek). Fontos szempont volt a nagyszülőkkel való kommunikálás, illetve többen is említették a többnyelvűség előnyeit is. Sokszor azonban az elvi szint és a gyakorlat szétváltak egymástól. Értem ez alatt például Laurát, aki nagyon szerette volna megtanítani gyerekeit magyarra, de nem sikerült. Juli babát várt az interjú készítésekor. Ő még csak elvi szinten tudott beszámolni a tervekről, de előre megmondta, hogy nem fog „külön erőfeszítést tenni” annak érdekében, hogy a gyereke megtanuljon magyarul.

„Világpolgár vagyok”

A harmadik csoportban a nemzetközi buborékban élők vannak, akik leginkább – mivel multiknál vagy egyéb nemzetközi közegben dolgoznak/tanulnak – angol nyelven élik az életüket, héberül nem feltétlenül beszélnek folyékonyan, a barátaik és a tágabb közegük is főleg bevándorlókból áll. Anna így mesélt erről a helyzetről: „Itt mindenki beszél angolul, nemzetközi közegben vagyok, úgyhogy mindig angolul beszélek”. Többségük az interjú készítésekor Tel Avivban élt, de nem is biztos, hogy Izraelben fogják leélni az életüket. Ehhez – méretében is – nagyon hasonló a negyedik csoport, akik szintén mozgékonyak. Őket transznacionálisnak hívhatjuk, mivel két lábon állnak: Izraelben és Magyarországon. Sokat ingáznak a két ország között abból kifolyólag, hogy munkájuk valamennyire (vagy teljesen) Magyarországhoz (is) köti őket.

Bejárat egy szórakozóhelyre Izraelben – fotó: Surányi Ráchel
Bejárat egy szórakozóhelyre Izraelben – fotó: Surányi Ráchel

A társadalom peremén

Az ötödik és hatodik csoportba olyanok tartoznak, akik az izraeli társadalom peremén, illetve egy kisebb szegmensében élnek. Az előbbiben volt Gábor, aki egy kisebb településen él, nem sikerült (még) megtanulnia héberül, a szakmájában sem sikerült elhelyezkednie, és „félzsidó” státuszából eredően úgy érzi, hogy „nem fogadtak el, csak elfogadták, hogy itt vagyok”. Az utóbbiba azokat soroltam, akik egy kisebb – akár vallásos – közösségben élnek, és kevesebbet érintkeznek a külvilággal. Ők is egyfajta buborékban élnek, de a lehetőségeik szűkebbek. Ez persze nem feltétlen egy negatívum, ők tehát jobb helyzetben vannak, mint Gábor, aki rosszul éli meg helyzetét. Mindazonáltal Gábor egy kivételes esetnek számított: az interjúalanyaim nagyrésze pozitívan ítélte meg helyzetét.

Érdekes, hogy azok is, akik visszatértek Magyarországra, vagy egy harmadik országban folytatják életüket, elég jól integrálódtak az izraeli társadalomba. Róluk a következő cikkben fogok írni részletesebben.

A Túró Rudi eredetije (oroszul: sz’rki) egy izraeli piacon – fotó: Surányi Ráchel
A Túró Rudi eredetije (oroszul: sz’rki) egy izraeli piacon – fotó: Surányi Ráchel

Az interjúalanyok védelmének érdekében a neveket megváltoztattam.