Éjfél

Rajz: Kovai Anna Fruzsina
Rajz: Kovai Anna Fruzsina

A háromésfélévesben akkor gerjednek fel hirtelen a létkérdések, amikor anya vécén ül, amikor épp munkahelyi ügyben telefonál, vagy ugye este tíz és éjfél között.

A háromésféléves különös állatfaj. Például beszélgetni nagyon szeret – de nem akkor, amikor ugye mások beszélgetnek. Például vacsora közben, vagy miközben óvodába sétálunk. Olyankor lehet őt nyaggatni, nyitott meg zárt kérdéseket feltenni. Olyankor a háromésféléves olyan, mint egy depressziós kiskamasz, és csak olyanokat nyög vissza, hogy “kacha”, meg “sztam”1. Az embert egy pillanatra elkapja a gimis kirekesztettségérzés – és valószínűleg nem hallucinál, amikor azt érzi, hogy kicsit le is nézi a gyerek.

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a háromésfélévesnek nincs mondanivalója. Van neki – de még mennyi. És a kérdések! Vannak különleges időpontok, amikor a kisbaba- és a kamaszkor útkereszteződésében létező gyermekből csak úgy dőlnek a kérdések, egyik a másik után, random összevisszaságban. Hogy mikor? A háromésfélévesben akkor gerjednek fel hirtelen a létkérdések, amikor anya vécén ül, amikor épp munkahelyi ügyben telefonál, vagy ugye este tíz és éjfél között.

Ez utóbbi kategória intim találkozói a legkedvesebbek számomra az összes közül. A minap egyedül voltam otthon – uram még munkában –, és már épp elkezdtem volna magánéletet élni az etetés-fürdetés-fektetés bermudaháromszöge után – amikor felbukkant ő. Hóna alatt az egyik plüssállatát szorongatta. Nem mintha kötődne egyikhez is, de a számító beste kölke tudja, hogy az ilyesmitől azonnal elkezd megolvadni anyja kérges szívének legkülső rétege, és nem fogja automatikusan visszapofozni az ágyba.

– Jonatán – nézek rá, szigorú megbocsátással.

– Anya – mosolyog vissza rám, igyekszik megigézni, tekintetével lehengerelni.
Csönd.

Kakilnom kell – teszi hozzá gyorsan, még mindig mosolyog, szemével szuggerál.

Kakilnia kell… Gyorsan hozzá kell tennem, hogy Jonatán bár napközben már teljesen szobatiszta – az éjszakai vizeletmegtartással még akad némi gondja, úgyhogy biztos ami biztos, pelenkában alszik. Az ilyen éjszakai vizitációkat tehát, nincs választásunk, komolyan kell venni, amennyiben nem akarjuk, hogy kamaszkoráig ágyba-vizeljen (a mérvadóbb tanulmányok szerint).

Akkor hozd ki a bilidet – utasítom. Nem mintha a nappaliban szarásra szeretném rászoktatni, de tudom, hogy bárhol máshol népegészségügyi tragédiába torkollhat az ártatlan éjszakai kakilás. (A részleteket itt visszatartanám, de igen – sok hipó folyik le a Dunán mire teljesen szobatiszta lesz egy gyerek…)

Jonatán jól nevelten kihozza a bilit a vécéből, és mint valami színész, aki monodráma estjét készül elkezdeni, elhelyezi azt a nappali közepén, pont velem szemben, letolja a pizsamanadrágját, leül rá és már kezdi is:

Hol nő a dinnye?

Könnyű kezdés – egészen megtévesztő.

– A dinnyeföldeken, a földből nő ki egy inda, és abból nő ki a dinnye – válaszolom, látszólag magabiztosan, aztán közben ugye bokor is lehet, ki tudja, na. Este tíz van. Jonatán egy pillanatig fontolgatja a választ, bólint – és már jön is a következő:

– És a citrom?

Fán – ebben legalább egészen biztos vagyok. Nyilván, mikor Jonatán minden egyes citromfánál megáll az utcán, és bejelenti: “hine limon”.

Szünet. Rosszat sejthetnék, igazam lenne.

Anya, miért van a lányoknak puncija?

Natessék.

– Milyük? – kérdezek vissza, hátha rosszul hallottam.

Puncija – ismétli.

Egy pillanatra még meg is fontolom, hogy belekezdek ebbe a szövevényesnek és veszélyesnek ígérkező, friss elmét kívánó beszélgetésbe, de aztán éjféli waldorfanyai karrierem gyors zuhanórepülésbe kezd, majd durván landol a nappali kutyaszagú szőnyegén.

Jonatán, kakiltál? – terelem vissza a beszélgetést az éjfélkor elfogadható mederbe.

– Igen – vágja rá. Hazudik. Tudom én is, ő is.

– Állj fej – utasítom. Feláll, a bili persze üres.

– Jonatán – mondom szinte szigorúan.

– Anya.

– Azonnal az ágyba.

Ahogy minden jó színész, úgy Jonatán is érzi – eljátszotta a közönség türelmét. Ez volt az utolsó húzása. A korábbi kötelező kelléket képező plüssállatot elfeledve battyog vissza a szobába. Utánamegyek, betakarom, jóéjtpuszi (a mai hatodik).

Becsukom magam mögött az ajtót, és arra gondolok, hogy ma majdnem teljesen jó anya voltam. És hogy legközelebb amikor éjfélkor puncik kerülnek szóba, csak annyit mondok majd, hogy kacha. Sztam.

  1. Sztam (סתם), kacha (ככה) a ma beszélt héber nyelvben (ivritben) szlengként, sokféleképpen használt kifejezések, melyek jelentése a fenti szövegkörnyezetben nagyjából: csakúgy