“Hogy van magyarul, hogy dat?” – kérdi Rafi az autó hátsó üléséről. Gurulnánk lefelé a budai hegyvidékről, de helyette dugóban állunk a Déliig álló kocsisorban. “Vallás”. “Nu, milyen vallás van nálunk?” “A családban? Zsidó és keresztény, előfordul az ilyesmi” – válaszolom. Az autózajban is hallom, ahogy forognak a kerekek Rafi agyában, megvolt az input, most a feldolgozási folyamat zajlik. A Farkasréti temetőből jövünk, Rafi azon agyal, hogy mi közünk lehet a helyhez, amelynek látképét a fejfák keresztjei uralják. “A nagymamám, a te dédnagymamád evangélikus volt” – coming outolok az Alkotás úton, csak haladna már ez a kocsisor előre, bár tudom, hogy a dugó végénél, a volt Postapalota mellett a Csodaszarvas szobra vár. Jobb is, ha nem sietünk. Rafi a gondolataiba süllyed, odateszi a többi furcsaság mellé az új infót. Nem könnyű a magyar gyerekek élete Jeruzsálemben, főleg nem ilyen kacskaringós családfával.
“Már megint a temetőben voltál? Miért járnak a magyarok állandóan temetőbe?” – kérdezi Dror este a telefonban. “Ha nem intézkedem, kiszedik és tömegsírba teszik a nagymamát” – válaszolom, “a keresztényeknél a sírhely nem a Messiás eljöveteléig szól, hanem huszonöt évre, ami után pénzért meg kell váltani a sírhelyet”. Dror hümmög, de érti. A “megváltás” szót inkább nem fordítom le héberre.
Cirkusz, színház és mozi, Budapest paradicsom, ahonnan újra ki kell szakadnunk, mert vár az élet Izraelben. Hétfő délelőtt érkezünk haza, délután már én megyek Nadavért az oviba. “Efsar lekabbel et ha-Lego?” – Nadav öt napja vár a legójára, hát persze, hogy ez az első gondolata, amikor meglát. “Nem értem, mit mondasz” – mondom neki, szenyó anyuka, aki vagyok. “Lehet lekabbel et ha-Lego?” “Lehet” – könyörülök meg rajta, végülis türelmesen megvárt, amíg hazajövök és nem cirkuszolt az apjának. Aztán a következő napokban derül majd ki, hogy beragadt nála a héber, és nem tud magyarra váltani, amikor velem beszél, épp mint az autórádiónk, ami kizárólag a Falastin nevű arab és a zsidó 88-as adót tudja fogni. Este Nadavval bepótoljuk az öt elveszett napot, ha törik ha szakad, jöhetnek a Kuflik és Pom-Pomok ezerrel, szerencse, hogy ő is inszomniás, mint a bátyja, belefér az estébe az új Tesz-vesz város is, hadd szóljon a magyar nyelv.
Rafi is visszailleszkedik lassan a hétköznapokba. Kedden lencselevest főznek az osztályban, amiről a tanárnő fényképes beszámolót küld a WhatsApp-csoportba. Az orosz anyukára gondolok, aki a tu bi-svati csíráztatáskor beírta a csoportba számonkérően, hogy inkább matekozni kéne. Most nem ír semmit, ezért kedvem volna kiöntenem a szívemet, de nem teszem, hadd főzzék azt a levest, végülis az érettségi még messze van, és a gyerekeknek addig is el kell tölteniük valahogyan az időt, hogy addig se legyenek a szüleik lába alatt.
A melegfelvonulás csütörtökön délután indul a jeruzsálemi Gan ha-paamonból, de nélkülem, mert Bajit va-ganban kell órát tartanom, hogy bepótoljuk az utazás miatt kihagyott alkalmat. A lányoknak nehezére esik leszállniuk a szófáról, amikor meglátnak, de páran azért megteszik. Velük dolgozom, a többiekre ráhagyom, hogy ülve maradnak. Megpróbálom párokba rendezni őket, nem sok sikerrel, aztán nagy sokára egyikük belemegy, hogy bemutassam vele a gyakorlatot: megkérem, hogy csukja be a szemét, és induljon el lassan sétálva, míg én időnként a hátára teszem a tenyeremet, hogy irányítsam. Hat lány csinálja a gyakorlatot, a többiek a szófán ülnek és beszélgetnek vagy slime-ot simogatnak. A hat lány munkája fontos egyedül ebben a két-három percig kitartó pillanatban, utána megint más lesz a felállás, egyikük visszajön a terápiás beszélgetésből, másikuk zuhanyozni megy. Miután elmegyek, nélkülem zajlik tovább az életük, de lélekben kicsit itt maradok velük és a távolból is érezzük egymást.
Vasárnap délelőtt tizenegy óra van, az első munkanapom a héten, amiből egyelőre csak két óra telt el. Meglátom Noamot, ahogy átszeli a szobát, intek neki. Odajön hozzám és megáll az íróasztalom előtt, ketten vagyunk a szobában. A munkáról kérdezem, amire röviden válaszol, de nem megy el, csak áll és néz le rám a magasból. Valami azt súgja, hogy eljött a pillanat, amelyre eddig vártam. “Kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan látsz engem.” Szünet. “Beszélhetünk valamikor a munkán kívüli dolgokról is? Azt hiszem nem lépek át ezzel a kéréssel semmilyen határt” – sikerült most is az autista formámat hoznom, mint Noam jelenlétében szinte mindig. “Szívesen, kávézhatunk együtt, ha szeretnéd”, a stressz nem engedi, hogy az öröm-hormonok beinduljanak, de szerencsére eszembe jut, hogy levegőt vegyek, és így a hormonok is esélyt kapnak. Most indulhatna el a beszélgetés, de nem tudom, hogyan görgessem tovább, végül Noam megszán: “jó lenne, ha lennének kérdéseid… június végén beszélünk”, aztán elmegy, én meg itt maradok a székemhez ragadva, szétfolyt körvonalakkal, némán és boldogan.