A címben föltett kérdés természetesen nem ma hangzott el, hanem az újjászülető ország első éveiben. A korabeli közhangulat szerint a közös héber nyelv kizárólagos használata az új nemzeti otthonban az új identitás alapfeltétele. Az egyik napilap újságírója felháborodással számolt be olvasóinak tel-avivi sétájáról: botrányosnak tartja a könyvesbolt kirakataiban díszelgő idegen nyelvű könyveket, a hirdetőoszlopok nyelvi zűrzavarát. Bírálta a városháza hanyagságát, nemtörődömségét: hogyan engedheti meg az ellenőrizetlen idegen nyelvű áradatot az első héber városban.

Voltak, akik figyelmen kívül hagyták az újságíró dörgedelmeit, és jiddis nyelvű előadást rendeztek az amerikai cionisták tel-avivi épületének kertjében. Amikor ismeretlen tettesek a szabadtéri színpad közelében bombát robbantottak, elsőként természetesen a héber nyelvet szélsőségesen védelmező szervezetet gyanúsították a merénylettel.

Nem véletlen, egyedi esetekről volt szó, az idegen nyelvű sajtó körül hullámzó csatározás a parlamentet is elérte. Egyesek kíméletlen rendeletekkel akadályozták volna meg az idegen nyelvű sajtó terjesztését, mondván: anticionista szellemet közvetítenek, az ország elhagyására buzdítanak. Mások enyhébb ítéletet hoztak, miszerint ezek az orgánumok nem veszélyeztetik a héber nyelvhasználatot, de mégis késleltetik az olék beolvadását a héber kultúrába. A képviselők vitatkoztak, de ez mit sem változtatott azon, hogy egyikük felesége az anyanyelvén megjelenő újságban olvasta a férje hozzászólását a vitához.

Ebben a közhangulatban nem hallgattak a magyar anyanyelvű újságírók. A főszerkesztő Marton Ernővel és újságírógárdájával együtt Kolozsvárról alijázott Új Kelet lapjain, és a Buenos Airesben megjelenő Hatikva kétheti, majd hetilapban (az egyetlen, a galutban kiadott magyar nyelvű cionista újság) mindkét lap tel-avivi szerkesztőségének tagjai a magyar nyelv és a magyar anyanyelvű ole közösség védelmére keltek. Többek között Rössel Mordekhaj: „Hány komoly intellektuel forgatja rosszul a kapát, ahelyett hogy jól forgatná a tollat, csak azért, mert nem tud megtanulni héberül. De azért az országban fog maradni, gyermekeket fog itt felnevelni, az ország és a nép szeretetére fogja őket tanítani, mert tudja, hogy a zsidó állam utolsó sanszát képezi a zsidó nép boldogulásának. És ha ez így van, miért a türelmetlenségnek ez a szűkkeblű szelleme a magyar szóval szemben?ˮ – kérdezte, és hozzátette: a hetven nyelven beszélő „nemzedék valósítja meg évezredek álmát, ez gyűjti össze a szórványokat – munkájával és verítékével építi a holnapotˮ.

1949 márciusában a két világháború között Pesten és Berlinben a film, színház, sajtó világában jól ismert és széles körben elismert színész-rendező, moziigazgató Pásztor Béla (1895–1966) partra szállt Izraelben. Nem üres kézzel érkezett, mert már a hajóúton sikeresen megrendezett purimi vidámság után utastársaival együtt kidolgozta az új otthonba álmodott legelső színpadi terveit. Igaz, az események nem éppen a lelkes tervezgetés szerint alakultak, de az ötletgazdag rendező alkotókedve nem tört meg, és filmkísérletei után 1953. augusztus 27-én a Ramat Gan-i Rama moziban színpadra lépett Pásztor Béla magyar nyelvű színtársulata. A korabeli sajtóvisszhang szerint az ezerkétszáz férőhelyes nézőtér zsúfolásig megtelt, állóhelyeket jelöltek ki, pótszékeket állítottak be, mégis százak mondtak le az aznapi színházélményről. A nyílt színi tapssal ünnepelt Molnár Ferenc-darab, a Játék a kastélyban izraeli vándorútja Haifán, Jeruzsálemen, Tel-Avivon keresztül vezetett, Netanja közönsége pedig „valósággal követelteˮ, hogy a darab náluk is bemutatásra kerüljön.

Az Új Kelet színikritikusa, Marton Gizella írt a darabról cikket, és a következő években is az ő kritikái számoltak be a színtársulat minden újabb, a korábbi produkciókét meghaladó sikeréről. A Játék a kastélyban megszerezte a magyar anyanyelvű közönségnek és Pásztor Béla kezdeményezésének a létjogosultságot. Ennél nagyobb elismerést a nyelvháború légkörében nem kaphatott volna az együttes. Marton Gizella így írt: „Minden logikai ellenérvemet – szokják meg az új olék a héber nyelv csengését, ne szórakozzanak idegen nyelven, ne éljenek állandóan a szellemi élet mezsgyéjén, stb. – elnyomja az a kialakuló felismerés, hogy ezek az előadások egyenesen jótéteményt jelentenek a magyar jisuv bizonyos rétegei számára.ˮ

A darabhoz készült műsorfüzetben Pásztor közölt egy rövid írást, és a címben föltett kérdésre – Magyar nyelven Izraelben? – így válaszolt: „Úgy érezzük, hogy kiváló zsidó írók darabjaival csak a kultúra és a nemes szórakozás érdekeit szolgáljuk. Még akkor is, ha ezek a zsidók magyarul írtak, és mi magyarul játsszuk őket.ˮ

Játék a kastélyban - Pásztor Béla

Októberben már újabb premierre gyűlt a közönség a tel-avivi Ohel-Semben. Egy újabb Molnár Ferenc-darab, A doktor úr került bemutatásra. Pásztor, ahogy az előző darabban is, rendezőként és színészként is elnyerte a kritikusok lelkes hangú dicséretét. A színtársulat sikeres bemutatkozása után a második premier már az egymás között is héberül társalgó, előző magyar generáció tagjainak a kíváncsiságát is felkeltette. David Giladi is csak kíváncsiságból ült be a nézők sorába. Bár az előadásról készült héber nyelvű cikkében kénytelen volt elismerni a színházi est művészi színvonalát, leplezetlen indulattal számolt be az élményeiről. Fülsértőnek tartotta a magyar nyelvet a héber kultúra hagyományait idéző helyiségben, kifogásolta a közönség ünnepi öltözetét, a szmokingot a férfiakon, az ékszereket a hölgyeken. A héber színháztól távol maradó közönség jövőjét féltette: a magyar nyelvű sajtó és szórakozás feleslegessé teszi, hogy megtanulják az ország nyelvét.

Nem csak a nyelvhasználat körüli nézetkülönbségek nehezítették egy magyar színtársulat működését. Pásztor Béla társulata színház – színház nélkül. De nem az egyedüli. A héber nyelvű színházak is modern ekhós szekereken vitték a diaszpórában élő közönséghez a darabjaikat, ahogy Pásztor fogalmazott egyik írásában. A magyar színtársulat a közönség után ment, és Pásztornak arra is volt gondja, hogy a közönség menjen a színtársulat után: a nagyobb városok környékéről megszervezte a publikumnak a buszközlekedést, a magyar anyanyelvűek boltjaiban, a magyar könyvtárakban árusította a színházjegyeket, legtöbbször a saját otthonában tartotta a próbákat, akkor és ott játszottak, amikor és ahol üres teremhez jutottak moziban, előadóteremben, kultúrházban. Sok minden hiányzott. De a legfontosabb megvolt: a közönségnek szüksége volt a magyar nyelvű színházra, a korabeli sajtó szerint újra és újra pótszékeket kellett bevinni az előadásokra. Vajon miből fedezték a kiadásaikat? – kérdeznénk ma. A társulat tagjainak, köztük Pásztornak is gondoskodniuk kellett a szűkös megélhetésükről, mégis néhány előadás bevételét felajánlották a magyar alijázók szervezete, a HOH (Hitachdut Ole Hungaria) szociális alapja javára.

Pásztor Béla

A színházalapító rendező művészi színvonalú szórakoztatást kívánt nyújtani hálás közönségének. A Molnár Ferenc-darabok után gazdag programmal készültek a hanukai és purimi revüre: móka, kacagás, opera és operett, a magyar irodalom klasszikus humoristái és az izraeli valóság paródiája került színpadra. Pásztor Béla rendezett, szöveget írt vagy fordított, összeállította a műsort, szerepelt és konferált. Társulatának néhány tagját már pesti működése során megismerte, büszkesége Rónai András és Rózsa Marika, mindketten játszottak a héber nyelvű színházakban is. Faragó Sándor erdélyi színházak tagja volt, az izraeli operából került a társulathoz Holbán Éva és Flóris Lili, Fehér Ilona hegedűművésznő lánya. Lebovitz Bernard szlovákiai színjátszók rendezője, Werner Géza pedig a berlini Max Reinhardt titkára és a Deutsches Theater segédrendezője volt. Stephanidesz Ilit Erdély minden színpadán ismerték, Sebor János cseh színpadokon és filmben csehül, szlovákul, németül, magyarul is játszott. Kálmán Aladár filmrendező, színész lett Pásztor izraeli filmjeinek operatőre. És a társulat névsora nem teljes.

A magyar színház történetének kiemelkedő eseménye volt Bársony Rózsi izraeli vendégszereplése. Az Európa-szerte ünnepelt operettcsillag két alkalommal járt Izraelben (1955, 1956). Már első dal- és táncparádéja soknyelvű produkció volt, hét nyelven énekelt, héberül is. A műsor érdekessége, hogy Pásztor magyarul, Joszef Goland, a kiváló és népszerű énekes pedig héberül konferált. Bemutatásra került az Én és a kisöcsém című operett is, a kettős főszerepet Bársony Rózsi alakította. A darab sikerét jelzi, hogy az Új Keletben Pataki László állandó, klasszikus koncerteket ismertető Zeneélet című rovatában számolt be az előadásról. A siker folytatódott, amikor a művésznő második vendégszereplése alkalmából Joszef Goland és más izraeli színészek társaságában, héberül lépett színpadra a darabban – százegy alkalommal. Bársony Rózsi valamennyi fellépése nemcsak a magyar, hanem a héber nyelvű sajtó és színház korabeli történetében is ünnepi eseménynek számított. A lelkes fogadtatást mindkét látogatása végén gálaesttel viszonozta.

1956-ban újabb vendégszereplő érkezett és játszott Pásztor színtársulatában: Jávor Pál rendezésében és címszereplésével mutatták be Molnár Ferenc Liliom című darabját. A vendégművészek meghívását Pásztor Béla önerőből valószínűleg nem vállalhatta, partnere a külföldi művészek fogadásában Gáti Dezső és a Concert Managers Co. volt.

1957. nyár vége Pásztor Béla izraeli magyar színtársulata történetének záróakkordja. A tel-avivi Ohel-Semben augusztus 31-én tartották az Anna Frank naplója díszpremierjét. Pásztor Béla rendező az apa szerepében lépett színpadra, Anna Frankot Rózsa Marika alakította. A siker minden korábbit felülmúlt. Az Új Keletben most Barzilay István írt az előadásról kritikát: „Az a szándék vezette ezt a lelkes kis társulatot, hogy igazi templommá tegyék Thalia templomát – és valóban azzá tették – olyan előadás produkálásával, amelyre csak egyetlen jelzőt lehet alkalmazni: példás. Nemcsak relatív elbírálásban és a nehéz helyi körülmények figyelembevételével, hanem más Anna Frank-előadásokkal való összehasonlításban is: példás. […] Pásztor Béla színpadán a rettegés és félelem akkor is érződött, amikor vidám kacaj viharzott a színpadon és a nézőtéren is. A négy részre osztott színen egyszerre néha több helyen is folyó párbeszédek és cselekmények harmonikusan kapcsolódtak egybe, nagy és architektonikus egységben. A szívbe markoló hanukajelenet azért rázta meg annyira a nézőt, mert nem volt benne csináltság, hanem nemes rendezési szándék és művészi színjátszás. Az előadás azért volt egyöntetű és zökkenőmentes, mert a rendező gondos ollója lenyeste róla mindazt, ami ezt a harmonikus összhangot megzavarhatta volna.ˮ

Az izraeli magyar nyelvű színtársulatot többször bírálták amiatt, hogy nem tűzött műsorra héber darabokat, nem közelítette közönségét a héber kultúrához. Pásztor társulata műsorkínálatával válaszolt a kritikára. A revüműsorokban keveredtek a magyar és a héber számok, a színtársulat és a héber nyelvű színházak repertoárja pedig több ponton is találkozott. A Liliom Jávor vendégszereplésével került színre magyarul, de három évvel korábban héberül játszották a Habimában. 1954-ben magyarul adták elő Bús-Fekete László János című társadalmi szatíráját, de három évvel korábban a Kameri héberül játszotta, Feuerstein Emil fordításában. A kis kunyhó című francia darabot magyar előadása után három évvel a Dó-Ré-Mi Színház Hárman egy szigeten címen héberül játszotta. Az operettvilág magyar és héber megszólaltatása Bársony Rózsi nevéhez fűződött. A Pásztor-társulat utolsó, minden korábbi sikerét túlszárnyaló darabját, az Anna Frank naplóját néhány hónappal a magyar bemutató előtt kezdte játszani a Habima héberül, és a két színház ugyanazokon a helyszíneken fordult meg a darab héber és magyar előadásával.

A héber és magyar nyelvű színház előadásainak találkozási pontjai is igazolják a magyar nyelvű színtársulat alapító rendezője-színésze, Pásztor Béla sorait: „A színház neveli az embereket, megtanítja őket viselkedni, érezni, s érzéseiket közölni tudni. A színházlátogatási láncnak nem szabad megszakadni. Addig, míg az idegen nyelvű ole nem tud ivritül, hallgasson színházat számára érthető nyelven, mert ez is a héber színház számára rezerválja, neveli őt – mint jövő héber publikumot. A színházról nem szabad leszokni!”

1958 januárjában Pásztor Béla az Új Kelet tudósítójaként visszatért a két világháború közti pályájának egyik színhelyére, Berlinbe. Társulatának néhány tagja szintén elhagyta Izraelt, mások maradtak, de eltávolodtak a színpadtól. A társulat feloszlott. 1953 augusztusa és 1957 októbere között Pásztor Béla színtársulata tizenhárom magyar nyelvű produkciót állított színpadra, egy-egy teremben ezer-ezerhatszáz néző foglalt helyet. Bársony Rózsi első fellépését tizenhárom alkalommal ismételték meg, az Anna Frank naplója tíz előadást ért meg, Jávor Pál tizenegyszer játszotta el a Liliom címszerepét. Pásztor visszaemlékezése szerint ezekben az években a jiddis színház mellett egyedül a magyar színtársulat működött folyamatosan. Az előadások reklámja és a róluk szóló cikkek többsége az Új Keletben jelent meg, hétközben tizenötezer, hétvégén és ünnepen huszonötezer példányban. Lehet, hogy helyenként a lelkesedéstől fűtött, túlzó dicséretekkel, de szüntelen figyelemmel kísérték a rendkívüli körülmények között egyre fokozódó sikerrel játszó társulatot.


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>

Szalai Anna: A szórakoztatás művészete