Látom a megszentségtelenített Templomot, de nem látom a hanukai csodatörténet főszereplőjét.

Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjében van egy jelenet, melyben az égő ikonosztáz előtt tatár lovasok vágtatnak keresztül a lerombolt pravoszláv templomon. Azóta minden megszentségtelenített templomot látok. 

Az ISIS által felrobbantott ősi szentélyeket és az Erdogan-hordák által szétdúltakat, a Mao által leromboltatott buddhista templomokat és az utódaik által lerombolt tibeti kolostorokat, az inkák széthordott szentélyeit, az inkvizíció által lerombolt mecseteket és zsinagógákat, a pogromok égő zsinagógáit, a nácik által felgyújtottakat.

Látom az egész szégyenletes szériát, amit történelemnek hívnak. És látom A Templomot a hellén katonák által szétdúlva, megszentségtelenítve… De nem látom a csodatörténet főszereplőjét – dramaturg agyam hiába keresi –, aki nélkül nem történhetett meg a csoda.

Látom az összetört olajos edényeket, a szent folyadékot szétfolyva a padlón, mocskos lábaktól szétmaszatolva. Az egyik törött cserép alján olaj csillog. Most látom a szereplőnket, megtalálja az edényt, boldogan kiált fel: Olaj, találtam szent olajat! Lesz a mécsesbe! Lesz fény! – Beledugja az ujját a cserépcsonkba. Csak az edényke fenekén maradt pár csepp. – Egy napra sem elég! – sopánkodik. 

Nem ő lesz a főszereplő. 

Most egy másik templomszolga lép hozzá. Kiveszi a kezéből a törött csuprot, a mécseshez lép, belecsurgatja a pár cseppnyi olajat, és meggyújtja. 

Ő a főszereplő, aki nélkül nincs csoda.

Senki nem beszélt róla, semelyik forrás nem említi, elrejtik az általános alany mögé: találtak egy kis csupor olajat. Egy csodákból épült nép krónikásainak természetes lehetett, hogy mindig van valaki, aki józanabb a realistáknál. Hitt! Feltétel nélkül.

– Mit csinálsz? Ez egy napra sem lesz elég – korholták a többiek. De ő nem méricskélt. Végezte a dolgát: fényt gyújtott. És a Teremtő mellé állt a csodával. A lángocska égett másnap is, harmadnap is, nyolcadnap is. Egészen addig, míg az új olaj el nem készült.

A többiek kiáltoztak, napról napra jobban: Csoda! Csoda! Leborultak imádkozva. A mi hősünk pedig csendesen félrevonult, talán felfelé nézett, és magában megköszönte. 

Az ő idealizmusa nélkül – nevezzük hitnek – nem történhet volna meg a csoda. A Mindenható nem varázsló, csak a hitünkre építve tehet csodát. Az olajat nekünk kell a mécsesbe csurgatni, meggyújtani. Nekem ez a hanukai csoda tanulsága.

És ma sem találom a főszereplőt. Aki pár cseppnyi olajjal nekivágna a leszakadó társadalmi rétegek felzárkóztatásának, az Izrael népei, népcsoportjai között gerjesztett feszültség feloldásának. Aki újra megpróbálná fellobbantani a béke lángját. Aki józanabb, mint a realisták, egy pár cseppnyi hittel.

A realisták jó tanulók, tudják a leckét és szívesen felmondják: geopolitika, a pillanatnyi helyzet, a történelmi tapasztalatok, az arabok úgy is, az arabok úgy se, jobb, ami van, mint ami lehet (ez utóbbiak ritkán szderotiak).

Persze, minden érvet értek. Egy napra sem elég az olajunk. De ebben az országban történt már csoda. Maga az ország is az. 

Mert valaki nekivágott a hétnek egynapi olajjal. Hol ez a szolga? Én rá szavaznék.

Helyette a választék: realisták, aki tudják, hogy miért nem. És igazuk lesz: nem. 

Lehet, hogy nem akarjuk a békét, és ők a mi gyávaságunkat, lustaságunkat, kishitűségünket képviselik?

Bevallom, én sem vagyok idealista. Felmérem, hány napra elég az olaj, és rettegek. Nem lesz elég, a vak is látja. 

Na, ebben a pillanatban kellene azért is, annak ellenére is, mégis folytatni! Voltak már csodák az életemben, mikor ilyenkor folytatni tudtuk. Többes szám.

Mert ez nem megy egyedül! Mindenkinek hinnie kell, akarni kell a csodát, és akkor talán… De enélkül biztosan nem.

Hanuka van, fény van, és nem a rakéták világítanak. Meddig?