Jonatán ártatlanságának kora befejeződött. Elsőszülöttünkről három és fél év alatt lepergett a gyermekkor naivitása, és hirtelen elkezdett szelektív afáziában szenvedni. A kórképet érintő szavak száma három. A köszönöm, az igen és a kérem kifejezésekkel van csupán problémája.
– Jonatán, add vissza azt a labdát az Almusnak.
– Nem.
– Jonatán, vedd fel a szandálodat, kérlek, elkésünk az oviból. – És mit ne mondjak, a gan irijában az ilyesmivel nem viccelnek…
– Nem.
Vagy:
– Jonatán, kérlek add vissza a telefonomat, most úgysem nézhetsz rajta dalt. – Vagyis videót, Jonatán által átbrandingelve, hogy ne sértse annyira a szülői fület.
– De anyu, tényleg a földgolyó forog, és a nap utána a tengerben csillagok és hold? – rakja össze minden magyar mondatok legfrankensteinebbikét a galád. Témát vált, profin tárgyal, igazi stratéga.
– Jonatán, ugye tudod, hogy ez nem volt szép, az ember nem üti meg a családtagjait. Senkit sem, de főleg a családtagjait – kezdett bele a minap apja egy hosszabb intelembe, miközben némi közepesen súlyos testvérabúzust követően sietve robogtunk haza a játszótérről, mire a három és fél éves Jonatán hirtelen az égre szegezte a tekintetét, egy apja mögötti pontra meredt és felmutatott:
– Nézd aba, piros repülőgép. Gadol – tette hozzá, a mérték kedvéért. Apja pedig szavát feledve fordult meg és meredt az üres égre, de mire visszanézett, Jonatán már rég máshol járt, egy szövevényes magyarázatrendszerbe bonyolódott a repülőgépekről, Papáról és Gyigyiről, akik Budapesten laknak – de Balatonon is voltunk… és mire idáig ért, addigra apja meg is feledkezett a korábbi népnevelési kísérletről, és már ő is repülőgépekről beszélt, meg a távolban élő rokonokról.
Hogy genetika-e, vagy valakitől elleste – azt nem tudjuk. Az bizonyos azonban, hogy Jonatán a különböző televíziós élményekből összemixelt másodlagos személyiséggel is rendelkezik. Ez a másik Jonatán tűzoltó és építőmester. Hős mentőalakulat tagja, akinek mindig akad a keze ügyében kötél. Néha elém pattan a semmiből, egyik lábával előrelép, két hüvelykujját maga felé fordítja és úgy kiabálja, hogy “anya, itt vagyok, hogy segítsek a bajban”.
– Na, ez nagyszerű Jonókám – akkor légyszi pakold már el azokat a duplókat.
Jonatán pedig ugyanazzal a lendülettel megfordul, indulásra kész helyzetbe helyezkedik, visszanéz rám, és ügybuzgó, ám gondterhelt arccal rávágja, hogy “nem”.
– Most nincs időm – fűzi hozzá –, valahova beakadt egy kutya.
És már el is illant, mint valami szellő vagy leginkább bajkeverő forgószél – a gyerekszoba irányába. Útközben még kicsit belerúg a húgába, mert három és fél évesnek lenni, bizony, nem könnyű dolog…
Újságíró
