Belgák

Itt már régen nem a sportról van szó! Több hónapja egy mérkőzés folyik országunkban, amelyben mi vagyunk a játékosok és a szurkolók, mi több a demokrácia szeszélyes játékszabályai ránt osztották a játékvezető szerepét is.

Olvasom minap az Infóban, hogy a Beitar Jeruzsálem és a Hapoel Tel Aviv közötti labdarúgó mérkőzéseknek a mindenkori választás évében különösen nagy jelentősége van. A szurkolók emlékezete szerint ugyanis az nyeri a voksolást, akinek csapata a pályán is jobbnak bizonyul.

Mint hagyománytisztelő állampolgár és a foci kitüntető barátja és őszinte híve, örömmel konstatálom a sport és a politika ilyetén egymásra találását. Ráadásul az is tudnivaló, hogy a két csapat drukkerei általában párthovatartozásuk szélsőségeseihez tartoznak, s ellenérzésüket verbális agresszióban juttatják a túloldal tudomására. Hogy mindenki értse az előbbi körmondat közlendőjét elmondom magyarul is: úgy „anyáznak”, aminek hallatán talán még az Üllői úti B-közép kemény magja is elpirulna.

Jómagam ugyan ennek híve nem vagyok, de ami rajtam múlik, azt megteszem: messzire elkerülöm azokat a stadionokat, ahol ilyesmire számítani lehet. A fentebb említett két csapat is ebbe a körbe tartozik, különösen az egyik, de tartózkodnék nevén nevezni a mocskolódókat már csak a békesség kedvéért is, meg nehogy már az derüljön ki rólam, hogy bármelyiket is jobban pártolnám, mint a másikat. Ami mocskos, az mocskos.

Ugyanígy nem mondom ki azoknak a pártoknak a nevét sem, akik habzó szájjal fenekednek a másikra, pedig csak a másként gondolkodó ellenfelekkel kell megküzdeniük. 

De hát itt már régen nem a sportról van szó!

Nem is tudom hány hónapja folyik országunkban egy mérkőzés, amelyben mi vagyunk a játékosok és a szurkolók, mi több a demokrácia szeszélyes játékszabályai ránt osztották a játékvezető szerepét is. És úgy is viselkedünk, mintha egy arénában lennénk. A péntek esti családi összetartásokon, a presszókban, a buszon és vonaton mindenütt tapintható a feszültség, és kidagadó erekkel próbáljuk meggyőzni a meggyőzhetetleneket. Az, hogy pártaktivisták rántanak szablyát s fenekednek egymással életre halálra, még bocsánatos talán, de olyan irányba hergelni egy társadalmat, amelyik családokat bont meg, szomszédokat fordít egymás ellen, utca emberét gerjeszti a szembejövő ellen polgárháborút vizionálva…

Akarta ezt valaki? Aki igen, egyen kefét!

Ez nem a mi világunk, ez nem a normális emberek világa. Mintha nem is lennénk teljesen urai önmagunknak, mint akiknek elgurult a gyógyszere, és hónapok óta acsarogva térdel a konyha kövén, mert nem találja. Mondanám, hogy látszik a fény az alagút végén – március 2. Igen ám, de a csillagok jelen állása szerint a mérkőzés X-re áll, és akkor a szabályok szerint jön a folytatás. Kell ez nekünk? Ez kell nekünk?

Remélem, sokan ismerik, de azért csak elmondom kedvenc történetemet: valahol a BeNeLux államokban, ott fenn északon, ahol nemkülönben vérmesek a szurkolók, egy meccs közben elszabadult a pokol, egymásnak estek a két tábor hívei. Hogy melyik két együttesről van szó, az teljesen mindegy, nem is ez a lényeg, hanem maga a balhé. A rend éber őrei azonnal helyre állították a rendet (értsd: úgy elverték a renitenseket, mint a jég a termést), ezt követően a parancsnok utasította a sebeiket nyalogatókat, hogy flamandok jobbra, vallonok balra, különben erőt alkalmazunk. A közönség értett a szóból, meg még friss volt hátukon a gumibot nyoma, szóval pillanatok alatt szétváltak, és ki-ki ment a sajátjaihoz – vallonok balra, flamandok jobbra. A parancsnok elégedetten szemlézte a kialakult helyzetet, amikor észrevette, hogy a középkörben ott toporog egy idősebb kapedlis úr, aki szemlátomást nem találta a helyét.

A főrendőr éktelen haragra gerjedt, s ráordított az öregre:
– Nem hallotta, hogy mit parancsoltam? Flamandok balra, vallonok jobbra!
– Hogyne hallottam volna biztos úr, de azt nem tetszett mondani, hogy mi belgák hova álljunk.

Na ez foglalkoztat engem mostanában, hogy akkor most mi hova álljunk?

 Betöltés ...

Sáfrán István

Újságíró