Egészen különleges pillanat lehetett, amikor a magyar újságíró szövetség budapesti székházában az Aranytollas újságírók meghívására a magyar nyelvű zsidó tárgyú irodalom kedvelői találkoztak az est két jeles vendégével, Benedek István Gáborral és Závada Pállal. Az alkalom önmagát kínálta. Benedeknek – azaz BIGnek, akit barátai, tisztelői, olvasói is javarészt így jegyeznek – a közelmúltban jelent meg újra A komlósi Tóra című novelláskötete – immár nem először –, de most angolul, a Corvina Kiadó gondozásában. Az ünnepelni és köszönteni egybegyűlt sokadalom szóvivője volt a hűséges barát és Kossuth díjas írótárs, a „földi” Závada Pál. Megtisztelte jelenlétével a rangos eseményt Kunos László, a kiadó igazgatója, valamint Schőner Alfréd főrabbi is, aki veretes szavakkal méltatta az ünnepelt zsidóság iránti elkötelezett munkásságát.

Benedek István Gábor nem mindennapi egyénisége a magyar irodalomnak. Csaknem negyven könyve jelent már meg anyanyelvén túl angolul (mint fentebb, immár nem először és amerikai angol fordításban is), németül az NSZK-ban, Ausztriában és Svájcban, tavaly spanyolul (a madridi magyar nagykövetség meghívására) és persze szlovákul, aminek az ad különös fontosságot, hogy BIG (és Závada Pál is) ebből a kétnyelvű békési falucskából származik. Bizonyság minderre, hogy a napokban jelenik meg A komlósi Tóra második szlovák nyelvű kiadása.

Kihagytam volna valamit, ami nem olyan fontos, de mégis ide kívánkozik? Talán, hogy ez a szerző pálya-ívének meghatározó novelláskötete éppen 36 éve jelent meg először. A magyarországi zsidó társadalom két világháború közötti és a mai életének tűpontos, hiteles bemutatója értő olvasókra talált. Pillanatok alatt szétkapkodták a könyvet (ma már talán csak Budapesten, a Pozsonyi utca elején található Láng Téka könyvesboltjában lelhető fel egy-két példány), s bár a szakma ennek előtte is kitüntető figyelemmel követte BIG minden sorát, onnantól már az írótársadalom is rangjához illőn jegyezte az akkor még újságíróként ténykedő szerző irodalmi munkásságát.

Csak érdekességképpen kopogom le, hogy elsőként Jancsó Miklós jelentkezett be nála azzal a szándékkal, hogy megfilmesíti a novellát – fájdalom azonban, hogy a rávalót a hivatalosságok nem tudták (netán nem is akarták?, ezt el sem tudom képzelni! vagy mégis..?), szóval nem tudták kipréselni a nemzeti büdzsé költségvetéséből. Végül is Jancsó, bár már rengeteg munkája feküdt a forgatókönyv elkészítésében, pár év után feladta, belefáradt a hiábavalónak tűnő küzdelembe. Nem így Keményffy Tamás filmrendező, aki hét teljes esztendőn át dolgozott a szerzővel, s bár együttes művészi teljesítményüket ígéretesnek mondta a szakma, elegendő pénzt ők sem tudtak összekalapozni. Ugyanígy járt Siklósi Szilveszter és a francia filmes Rene Gainville, akinek egyebek közt a Hasonmás című moziját Magyarországon többször is bemutatták, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ne akadjon fenn a megvalósíthatóság rostáján.

Gábor mindezt nem úgy meséli, nem úgy éli meg, mint aki torkig volna keserűséggel. Inkább sztoikus nyugalommal rögzíti a tényeket. Ahogyan teszi ezt regényeiben és novelláiban, amikor a mindenkori magyar valóságot ábrázolja egy-egy jóravaló zsidó aspektusából. Ez a látásmód enyém, tiéd, mindannyiunké, akiknek le- és felmenői a közös sorsot éljük, és csak a Mindenható megmondhatója, hogy mióta és meddig még. Benedek István Gábor írásainak szereplői a jellemükben, sorsukban, örömükben és megpróbáltatásaikban is olyan egyetemes értékeket hordoznak, amelyek szétfeszítik származási korlátaikat. Azonosulni tudunk velük tekintet nélkül, hogy honnan jöttünk, s milyen hitben vagy miféle hitetlenségben gyökerezünk.

Elégedett vagyok magammal – mondja, s mintegy magyarázatképpen hozzáfűzi: egy tótkomlósi zsidó kisgyerek ugyan mire többre vihette volna?

Legújabb könyve a sajtó alá rendezés küszöbénél tart, amelynek munkacíme Minden rokonságom története, amiből nagyjából sejthető, hogy szülőfaluja többnemzetiségű lakóinak évszázados kálváriájának stációit és pokoljárásának emberléptékű állomásait írja meg.

Megkerülhetetlen a kérdés még ha talán nem feltétlenül ildomos, de hát végül is egymás között vagyunk: mi a viszonya a zsidósággal, a zsidóságával, s persze a manapság se itt, se ott meg nem kerülhető mindennapi politizálással? Úgy fogalmaz, hogy amiként a szóban forgó minapi újságíró szövetségi összejövetelen, azonképpen másutt sem szokása a nyílt politizálás, az nem az ő világa. A zsidóságát illetően pedig azt mondja, hogy “nem vagyok vallásos, de tudom, megtanultam otthon, és az életem megtaníttatta velem Bergen Belsenben, Teresienstadtban és megannyi állomásán, hogy mit jelent zsidónak lenni. Különös, jelképes ajándéka a sorsomnak, hogy engem 1945. május 9-én a szovjet hadsereg szabadított fel. De hát végül is minderről szól a munkásságom.”

Mielőtt az enter gombra koppintanék még egyszer átfutok ezen a pár soron, nem maradt-e ki valami nagyon fontos, a tudósításból: a 35 könyv megvan, a filmes fiaskók megvannak, és hogy a zsidó élet emlékművének is mondott A komlósi Tóra is milyen szép nemzetközi sikert tudhat magáénak – megvan.

Ja igen, azt eddig elfelejtettem elmondani, hogy A komlósi Tóra héber nyelven még nem jelent meg. Harminchat év kevés volt ahhoz, hogy az anyaországi zsidóság ivritül olvashatta volna. Talán, jövőre… Jeruzsálemben?