Schiff András ajtaján kopogtattunk némiképpen megilletődve a koncert után. Kedves, mosolygós, barátságos ősz úr nyitott ajtót.
Nem vagyok nagybani komolyzene-fogyasztó. Jószerivel most is Léber Andrei barátom noszogatása bírt rá, hogy menjünk el a haifai Auditórium nagytermébe Schiff András Beethoven-koncertjére. A szerző születésének 250. évfordulójára kínált program már önmagában is érdeklődést ébresztő. Ráadásul az Egmont-nyitánynak amúgy is van egy különleges vonzása a magyar néplélekhez, amióta azon a ködös novemberi hajnalon felhangzottak szívbemarkoló taktusai a szabad magyar rádió frekvenciáján. Nincs halandó magyar a földön, akinek el ne akadna a lélegzete, el ne szorulna a szíve – ha bizonnyal más-más okból, mert ugye a barikádnak annak idején is két oldala volt, itt is, ott is ember vére folyt az utcákon –, amikor meghallja ezt a dallamot.
Hogy ne kanyarodjunk túl messzire a zenétől, mondjuk el, hogy Léber Andrei barátom olyannyira erősen forszírozta a közös kultúrprogramot, hogy még a jegyek beszerzését is magára vállalta, ami nem lehetett kis teljesítmény, különös tekintettel arra, hogy Andrei látássérült. Minthogy azonban agya, mint a beretva, modora pedig a főrendi ház tagjaira vall, sikerült mindjárt neki magának az első sorba szereznie belépőt (oda adják az invalidusok kedvezményes tikettjeit), nekünk pedig a nyugdíjasoknak még megfizethető utolsó sorba. Ezzel a főnyereményt ütöttük meg. A ház speciális akusztikája jóvoltából páratlan zenei összhatást élveztünk. Hogy az Izraeli Filharmonikusok hangzása nagyszerű, azt eddig is tudtuk, ám hogy ilyen mélységeket és magasságokat képesek bejárni – borzongató volt!
Most azonban nem is erről akarok mesélni, hanem először a fülbemászó Egmont-nyitányt kitörő örömmel fogadó ovációról. Percekig zúgott a taps! Aztán a 8. szimfónia már az érettebb zenerajongókat is megérintette, a 4. G-dúr zongoraverseny, amelyet aztán már nem csak vezényelt, de játszott is a zongorán Schiff András, igazán különleges csemegét kínált a lelkes egybegyűlteknek. A ráadás, Schubert darabja valósággal a fellegekbe emelte a megjelenteket. Fantasztikus este volt!
De még mindig nem tartok ott, amiért a klaviatúra mögé telepedtem.
A program végén Andrei kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő személyesen is találkozni akar druszájával. Élete nagy lehetősége, hogy kezet szorítson Schiff Andrással, talán meg is ölelje, s elmondja, hogy milyen nagyra értékeli munkásságát, s hogy azon kevesek egyikét tiszteli személyében, aki képes a Kárpát-medencében született sok nemzetiségű, származású és gondolkodású polgárokat, s azon belül és túl is a szerteszét élő magyarságot egy palettára terelni. Léber Andrei történetesen romániai magyar zsidó, aki több mint negyven éve választott új hazát magának (magyarázattal ugye nem kell szolgálni), amiképpen Schiff András is immár évtizedek óta nem járt szülőhazájában.
Most már mintha közelednem sikerülne elmondanom, hogy miért is gondoltam jónak köztudomásra hozni ennek a csodálatos estének az esszenciáját. Schiff András miatt természetesen! Köztudomású, hogy a Kossuth-díjas magyar zongoraművészt egy időben meglehetősen nemtelen támadások érték, és jobbnak találta elköltözni Budapestről. Azóta javarészt Londonban él, de Firenzében is otthon érzi magát, és sorra járja a világ legnagyobb koncerttermeit. Kitüntetésszámba megy, ha dobogóra lép vagy a billentyűk mögé ül bárhol is a föld kerekén.
Ötévesen kezdett zongorázni, és valamikor a hatvanas évek elején, 14 évesen benevezett a Magyar Televízió „Ki mit tud” vetélkedőjére, amit meg is nyert. Amikor a haifai koncerten a zongora mellé telepedett, az első billentésénél azonnal megjelent emlékezetemben a törékeny, göndör hajú, tizenéves kis srác, aki szinte orrával szántotta a billentyűket odaadó igyekezetében, és varázslatosan artisztikus mozdulataival a képernyőn innen és túl mindenkit elbűvölt: a zene barátjává tette nézőit és hallgatóit egyaránt. A komolyzene kategóriában első helyezést nyert, és ezzel egy csapásra országosan ismertté vált.
Már híre volt a világban, amikor 1979-ben elhagyta Magyarországot, és Londonba költözött. Jó ideig zongoraművészként jegyezték, de kezdetektől fogva szívesen áll a dobogóra is. A mostani koncertsorozatáról a méltán világhírű Izraeli Filharmonikusok is csak szuperlatívuszokban beszélnek.
Schiff András repertoárja igen gazdag, és nem érdem nélkül nevezik a zongora poétájának. Idézem a forrást: 2014-ben II. Erzsébet brit uralkodó „a zeneművészetért kifejtett tevékenységéért” lovagi címmel tüntette ki, így a „Sir” előnév viselésére jogosulttá vált. Schiff András mindezen túl figyelemre méltó közéleti tevékenységet is folytat, rendszeresen szót emel az idegengyűlölet és az antiszemitizmus ellen.
Nos, ennek a művésznek az ajtaján kopogtattunk némiképpen megilletődve a koncert után. Kedves, mosolygós, barátságos ősz úr nyitott ajtót. Elismerő szavaink után a „két András” mindjárt a lényegre tért. Andrei azt tudakolta, hogy a 4. G-dúr zongoraverseny 2. tételének zenekari bekezdése szokatlanul gyors ritmusban hangzott fel. Sokszor hallgattam már ezt a művet különböző előadók tolmácsolásában, de eddig mindig lassabban játszották. Schiff elmosolyodott, és külön értékelte a szakavatott megjegyzést, majd azt mondta, hogy a szerző utasításai szerint játszották a darabot, pontosan úgy, ahogyan a partitúrában le van fektetve. S aztán még sok minden másról is beszélgettünk, a világ dolgairól, Izraelről, Magyarországról – mindvégig türelmesen, barátsággal és nagy empátiával mindenki mással kapcsolatban.
Mindezek érzékeltetésére engedtessék meg idéznem Schiff András A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról címmel 2003-ban megjelent könyvéből:
“Ha tehetem, minden koncert előtt elmegyek egy múzeumba. Ha Schubertot játszom, mindig nagyon inspirálónak érzem Caspar David Friedrich festményeit. Ugyanez a helyzet az irodalommal és a nyelvvel. Amit az ember lát, olvas vagy átél, egészen biztosan kihat a zenélésére is. Horszowszki vagy Arrau muzsikálásán lehetett érezni, hogy sokat élt, látott és olvasott. Igaz, például Benedetti-Michelangelin mindez nem érződött, ő fantasztikusan játszott, alighanem minden idejét a zongora mellett töltötte. Engem mindig jobban vonzottak azok a zenészek, akik sokat tudtak a világról. Abban a tudatban lépek ki a pódiumra, hogy küldetésem van: Bach, Mozart, Beethoven és Schubert zenéjének megszólaltatása. Egy Cézanne-képet kiakasztanak a múzeumban, és mindenki megnézheti. Egy Bach-mű kéziratát azonban hiába akasztják ki a falra, bármilyen szép is, csak akkor lesz Bach-mű, ha valaki kilép a pódiumra és megszólaltatja. Az előadó médium a szerző és a közönség között. Nélküle az egész nyugati zeneirodalom holt kincs.”
Ezen az estén Haifán, az Auditóriumban találkoztunk a nagyvilággal.
Sir Schiff András fogta a kezünket.
Újságíró
