A MADA – polgári nevén Magen David Adom – és én az elmúlt két hétben kerültünk közelebbi ismeretségbe. Volt már némi tapasztalatom velük korábban, amikor például J. nem tudott felülni, és ők szedték le a galériáról, majd vittek bennünket a sürgősségi osztályra. Mindig rendkívül segítőkészek, kedvesek és felkészültek voltak.
Bronchitisem története egy szombat délután kezdődött heves torokfájással. Mire Be’er Yakov-ból megtettem a harminc perces buszutat Tel-Avivba, fáradt és gyenge voltam, bedugult a fülem, az orrom, és csak aludni akartam. Másnap reggelre sem lettem jobban, sőt, úgy bedugult az orrom, hogy orrcsepp nélkül levegőt sem tudtam venni. Természetesen azonnal bejelentkeztem a háziorvosnál, Watson doktornál, aki a világ leglelkiismeretesebb háziorvosa. Bevallom, nagyon meg voltam ijedve, no nem azért, hogy én lennék vírusos, hanem mert a hétvégét mégiscsak a közel nyolcvan éves nénikémmel töltöttem, és ha miattam történne vele bármi, soha nem bocsájtanám meg magamnak.
Watson körültekintően járt el. Megbeszéltük, merre jártam, mik a tüneteim, hogy kezdődött, van-e lázam (nem volt), és azt mondta, hogy szinte száz százalékig biztos benne, hogy ez nem koronavírus. De hívjam fel a *5400-at, és jelentsem be, hogy beteg vagyok, és hogy jártam az elmúlt két hétben olyan helyen, ahol akár lehettek fertőzöttek (például Jeruzsálem óvárosa).
A *5400-on senki nem vette fel, nem maradt más, mint a MADA. Nagy nehezen, erősen korlátozott héberrel el tudtam mondani, hogy mit szeretnék. Kedves, angolul egyáltalán nem tudó ügyintéző mondta, hogy nyugodjak meg, hamarosan valaki visszahív, aki beszél angolul.
Teltek a napok, a MADA nem jelentkezett, én pedig egyre jobban köhögtem, így felhívtam őket újra. Ezúttal sikerült egy angolul is beszélő, szuper helyes ügyintézőt kifogni, aki alaposan kikérdezett. Elmondtam az összes tünetet és hogy nincs lázam, ő pedig megígérte, hogy 48 órán belül valaki felveszi velem kapcsolatot, és jönnek tesztelni. Watson doktor is megnyugtatott, felírt egy inhalátort a köhögésre, és együtt reménykedtünk, hogy megjön a teszt, és kizárhatjuk a koronavírus-fertőzést.
Másnap megcsörrent a telefon, héberül hadaró nő beszélt a vonal túlsó oldalán, akinek egy árva szavát sem értettem. Nem tudott angolul, az én héberem pedig nem volt elég, így miután szomorúan konstatálta, hogy kelet-európaiságom nem feltétlen jelent orosz nyelvtudást, lerakta a telefont.
Másnap Watson kérésére újra felhívtam a MADA számát, elmondtam mindent két köhögés között, újra kikérdeztek alaposan, újra elmondtam, hogy nincs és nem is volt lázam, újra megígérték, hogy küldenek valakit.
Aznap éjjel annyira köhögtem, hogy J. nem bírta tovább, felhívta a MADA-t, és nem túl kedves hangnemben próbálta őket rávenni, hogy jöjjenek, csináljanak tesztet meg valamit velem, mert egyre jobban köhögök. Bár az ügyintéző azt mondta, indulnak, nem vett fel semmilyen adatot. J. reggel ötig ébren várta őket – hiába.
Másnap próbáltam érdeklődni, de csak egy morcos nővel sikerült beszélnem, aki annyit mondott: szavlanut, és levágta a telefont. Egy nappal később újra ők hívtak, újra felvettek minden adatot, és amikor újra elmondtam, hogy nem volt és most sincs lázam, közölték, hogy nem jönnek. Watson mérges volt, de hogy jobban legyek, végül adott egy kisebb lórúgásnyi antibiotikumot, újabb inhalátort, és berendelt a rendelőbe. Nyakig beöltözve megvizsgált, meghallgatta a tüdőmet (tiszta volt), és újra jelezte a MADA-nak, hogy szeretné, hogy tesztet csináljanak nekem.
Pár napon belül, hála az antibiotikumnak, lényegesen jobban lettem, bár még most is kicsit erőtlen vagyok és egész picit köhögök. Mióta a rendelőben jártam Watson doktornál, egy kerek hét telt el. Amikor kétnaponta felhív, hogy hogy vagyok, mindig bizakodva kérdezi, hogy a MADA megcsinálta-e már a tesztet, vagy legalább felhívtak-e, de mindig el kellett szomorítsam, hogy nem, senki sem keresett. Egészen biztos voltam benne, hogy soha nem fog senki tesztet csinálni nekem, és az egész saga a végéhez ért…
De ma, nem is tudom, mi történhetett, váratlanul megérkezett a MADA. Illetve két nagyon kedves katonalány. Megcsinálták a tesztet. Először csak kint álltak katonaruhában, és felhívtak, melyik ajtó az enyém. Aztán pár perc múlva, tetőtől talpig beöltözve állt a lány a ajtóban (nem jött be), és elvégezte a tesztet. Pont fél percig tartott a procedúra: kis vatta végű pálcikát dugott a torkomba, majd mélyen az orromba. Zehu? – kéreztem, amikor kész volt. Zehu – mondta, és láttam, hogy a maszk és a plexi mögött mosolygott. Most az eredményt várom…
