Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, elhinni pedig semmiképpen nem tudom, hogy ez a nyomorult vírus csak úgy jön és megy a világban. Szerencsés esetben csak ketrecbe zár, de mire talán vége lesz egyszer, addigra emberéletek millióit ragadja el tekintet nélkül nemre, fajra, vallásra, hova- és hova nem tartozásra, gazdaságok és kultúrák tömkelegét teszi a nullával egyenlővé! Ez nem lehet, ez így nincsen rendjén. Valami pozitív hozadékának is lennie kell.
És akkor következzen itt a fentebbi éjfekete bekezdéssel szemben álló, sokak számára talán meghökkentő óhaj, vagy talán sarkosabban fogalmazva felszólítás: okuljunk a történésekből, mert van mit átörökítenünk az utókorra abból, ami velünk és körülöttünk történik mostanában.
Kezdeném az első és alapvető leckével, amire már annyian rácsodálkoztak jóval előttem is. A világ boldogabbik fele (remélem benne magunkat, a legalább két haza polgárait!) megtanult kezet mosni. Vicces? Én ugyan nem tartom annak, sőt! Nagy lépése ez az emberiségnek, talán még a holdraszállás ugrásával is vetekszik. Nézz a tükörbe polgártársam, és valld meg, az első baljós híradások előtt is ugyanolyan buzgalommal sikáltad-e hosszú percekig a csaknem tűzforró vízben mancsaidat, s ugye ma már a mérhetetlenül gondos szárítkozás után nem mulasztod el a kézen-közön beszerzett fertőtlenítőszerrel átdörzsölni azon testrészeidet, amelyek akár csak a levegővel is érintkezhettek a kényszerű utcai tartózkodás alatt. S hogy levetett ruháidat amint csak lehet a mosógépbe gyömöszölöd, miközben még így sem lehetsz biztos abban, mindent megtettél, hogy biztonságban érezd magad.
Nincsenek megbízható statisztikai adataim, csak amit az utca diktál a tollamra: emberrel nem találkoztam a zárlat óta, aki csak úgy a levegőbe köhögött vagy tüsszentett volna, s hogy a gumikesztyűk térnyerésével egy ütemben szinte mindenütt csak maszkos járókelőkkel lehet találkozni, noha az olvasó és a tévénézők-rádióhallgatók többsége pontosan tudja, hogy ezek a géz-szájkosarak jóformán semmi védelmet nem nyújtanak viselőjének, viszont kéretlenül is vigyázzák embertársainkat a mi leheletünk esetleges szennyezéseitől, vírusaitól. És nagy ívben kerülünk mindenkit, tartjuk a másfél-két métert, mert..? Mert élni akarunk, s mert akarjuk, hogy ne maradjunk magunkra egy kietlen világban!
Hát nem furcsa? Nem lihegünk egymás nyakába, amikor megérkezik végre a régen várt autóbusz, nem lökdösődünk a pénztár előtt, a húsos-pultnál is kivárjuk, amíg szólítanak – egyszóval, mintha megváltoztunk volna, mintha nem is izraeliek (már majd azt kopogtam ide, hogy zsidók, de ezt majd még később, az idő fogja eldönteni), hanem egy másik bolygóról érkező földönkívüliek lennénk, akik tekintettel vannak embertársaikra. (Ideszúrom zárójelben: semmi tiszteletem, sőt mélységes megvetésem a nagyképű és felelőtlen tudálékosoknak, akik fittyet hánynak a mindmáig szelíden megkövetelt előírásokra!). Máskülönben hogyan fordulhatna elő, hogy a szomszéd – az a szomszéd, aki korábban ügyet sem vetett a saját emeletének túlvégén élő lakótársára, talán még előre köszönni se jutott eszébe, pedig a korkülönbség még a hét elején is legalább harminc év volt, pont ugyanannyi, mint a felfordulás kezdete után mindmáig –, segíti rászoruló szomszédját a bevásárlásban és még sok minden másban, ami korábban talán meg sem fordult a fejében. Maga is meghökken, hogy jééé, milyen jószívű is vagyok én… (Most a hivatalok, intézmények, iriják stb. segítségnyújtásáról nem ejtenék szót, bár megérdemelnének akár egy terjedelmes ódát is, de én ezt itt a mellkasom bal oldalán, ama kis lüktető izomcsomó legbelüljén természetesnek tartom: itt élünk, ezen a földön, amit emelkedettebb pillanatainkban Erec Izraelnek mondunk, s ezért minden effélét természetesnek is tartunk.) De mielőtt teljesen elérzékenyülnék saját honfitársaim mentalitásváltozásától, említenék egy személyes példát.
Lassan érettségiző korba lépő autóm akkumulátorának egyik saruja menet közben meglazult, s az egysávos út csaknem kellős közepén se té, se tova. Aki már belebonyolódott ehhez hasonló Canossa-járásba, maga is megmondhatója, hogy tízes kulcs híján ez a foglalatosság felér egy vesszőfutással. Még kétesélyes volt a küzdelmem kimenetele az energiaforrással, amikor megállt mellettem egy még a fiamnál is fiatalabb férfiú, és az tudakolta, hogy segíthet-e. A büdös életben nem láttam soha, és nyakamat rá, hogy ő sem engem. Nem teszem fel találós kérdésnek, hogy mit válaszoltam, a lényeg, hogy szinte pillanatokon belül újra erőtől duzzadt a járgányom, de mire lecsuktam a motorházfedélt, a fiatalembernek nyoma veszett. Meg se köszönhettem mentőangyali közreműködését. De ami aztán teljesen hanyatt vágott: a lerobbant kocsim mögött felsorakozó úrvezetők egyike sem dőlt neki a dudájának a művelet ideje alatt! Ha nem én élem meg, el sem hiszem. Hát hol élünk, mi van itt, emberek?!
Az esti séta azonban visszaröpített a mába. A házunk melletti park füvében feltűnni véltem az első ötujjú gumi-kiskacsákat. A srácok nagyon élvezik, amint csúzlit formálva védőkesztyűből egymást fricskázzák szakadásig, s aztán az egészet hagyják a földön a szerteszórt csikkek és napraforgóhéjak társaságában, egy ugrásra a rozsdás-zöld szemetestől.
Eszembe jut egy ötvenes évekbeli kiszólás valamelyik Latabár-filmből: Vannak még hibák, elvtársak. Hát szó, ami szó, vannak, s attól tartok, a neheze még csak ezután következik, kedves barátaim, már ha piszok nagy szerencsénk lesz és azok közé tartozunk majd, akik lesznek még akkor is, amikor valami újat vagy legalábbis újra, de másként kell kezdenünk.
Ami biztos, hogy nem így, ahogyan most mennek a dolgok. Nekem például rettenetesen csípi a szemem, hogy miközben a világ a szó legszorosabb értelmében élet-halál harcát vívja a fennmaradásért, vannak országok (nevezze meg ki-ki az általa kipécézettet elkötelezettsége szerint), ahol a napi politikai csatározások és az aljas csoportérdekek egymásnak feszülése, a hatalmi harc indulatától tébolyultak farkasvaksága felülírja a józan ész érveit. Csakhogy a sarzsikért folyó „húzd meg, ereszd meg” ma már csak a legszűkebb hatalmi elitet foglalkoztatja. Az emberek élni és enni akarnak, és magasról tesznek arra, hogy éppen ki kapaszkodik ügyesebben a bársonyszék karfájába. Egy olyan országban, ahol már a hivatalosságok is egymillió fölötti álláskeresővel számolnak, a legnagyobb disznóság olyasmikkel szédíteni a polgárokat, hogy ki lesz az ilyen vagy olyan miniszter, ki melyik puccos pulpitus várományosa. Maroknyi keveseket érdekel a közel-keleti kremlinológusok hadovája. A politikai establisment rövidlátó, de roppant hatalmi étvágyának meglesz a böjtje! Meg fogja tapasztalni, hogy a kiábrándult tömegek elfordítják tekintetüket pártjaiktól, s miként találnak süket fülekre a tejjel-mézzel folyó Kánaánt hazudó térítők. Mondom ezt most, amikor megpróbáltatásainknak nagy valószínűséggel csak az elején tartunk. Ezenközben az ország várományos vezetőinek – legyen a színük a hófehértől az éjfeketéig – önmagukkal foglalkozniuk jóvátehetetlen és megbocsájthatatlan.
Tehát kedves vezetőink és bölcs tanítóink! Jussatok dűlőre végre, vagy tűnjetek el végleg a színről! És polgártársaim! Ha nem okulunk a ma történéseiből, ugyan ki és kinek fogja elbeszélni a mi mesénket majd azon a bizonyos estén…?
Újságíró
