Izrael nemzeti himnusza, a Hatikva („A remény”) – számtalanszor felhangzik ezekben a napokban az állami ünnepségeken; komoly ábrázattal, megrendülve, tisztelettel, vigyázzállásban hallgatjuk az elesett katonák és a terror áldozatainak emléknapján és az ország függetlenség napi ünnepségein – ahogyan egy állami himnuszhoz illik.
A Hatikvát már a korai cionista mozgalom elfogadta és használta „nemzeti dalként”. 1948-tól félhivatalosan és a gyakorlatban az új ország himnusza lett, 2004-től pedig már törvény is védi jogállását, ezt 2018-ban a Nemzetállamról szóló alaptörvényben is megerősítették.
A himnusz alapját képező verset a bohém életű és tragikus véget ért galíciai származású költő, Naftali Herz Imber írta 1878-ban, ám verse nyolc versszakából csak az első kettő lett a nemzeti himnusz része: a zsidó lélek és szív reményét és vágyódását énekli meg, hogy évszázadok után végre szabad népként élhessen hazájában, Cion földjén, Erecben, Jeruzsálemben. Eredetileg egy zeneszerzőt kértek fel a vers megzenésítésére, de az így elkészült zenemű túl bonyolultnak bizonyult, és végül egy ismert népi dallam vált a hivatalos verzióvá. A népdalt Smetana „Moldva” című zeneművében is felhasználta, magyarul pedig egy egyházi ének, a „Tüzed, uram Jézus” őrzi.
A Nemzeti jelképekről szóló törvény alapján tilos a Hatikva szövegét megváltoztatni – a konszenzus, hogy a nem zsidó állampolgárok érzésének is helyet adó versszakot is hozzátegyenek, még várat magára. Ahhoz viszont már elég erős Izrael, hogy tolerálja, amikor izraeli arab focisták, sőt, legfelsőbb bírósági bírák nem hajlandóak az énekelésében részt venni.
Elijahu Bokobza izraeli képzőművész kutatásai során egy érdekes hangfelvételt talált a nemzeti levéltárban: 1932-ben vették fel egy tunéziai zsinagógában, egy neves helyi kántort, Monsieur Cohent kíséri zenekara a Hatikva előadásában. Bokobzát egy animációra ihlette ez a verzió, mivel elmondása szerint alkotásaiban sokszor foglalkozik a nemzeti jelképekkel, azon belül is azzal, hogyan használhatóak fel azok a különböző társadalmi konfliktusok aktuális megjelenítésére: „Én magam pacifistaként élek egy militarista, homoszexuálisként egy heteroszexuális társadalomban, ezért nem egyszer felmerül bennem a kérdés, hogyan viszonyulok ezekhez a jelképekhez, hiszen azok nyilvánvalóan ezeket az értékeket hivatottak jelképezni.”
Így kerülhetett a himnuszt éneklőkhöz készített animációba a hastáncosnő is. Bokobza szerint „általában komolytalanságnak számít a fizikai, testi reakció a komolyzenére – mint például egy hastáncosnő tánca. Pedig a keleti (mizrahi) kultúrában ez éppen ellenkezően van jelen: éppen hogy elfogadott a taps, a tánc a lelkesedésük kifejezésére. Emlékezzünk csak a Miri Regev kulturális minisztert ért lekezelő kritikára, amiért beszédeit ‘Jalla kapaim’-mal zárja (vagyis: ‘Gyerünk, taaaaps!’). Nem akarom Miri Regevet védeni, nem ez a cél. Én ugyan nem tettem hozzá a tapsot az eredeti zenéhez, de azt próbálom megvizsgálni, vajon szentségtörés-e a Hatikvára tapsolni.”
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
