Jonatán a gyerekasztal alatt fekszik, egyik kezével egy játék teherautót lök előre-hátra, miközben a feje felett a gondosan beállított laptopon a dzsúdóedzője ad határozott utasításokat a karantén által szétszakított óvodás csúcsatlétáknak, akiknek a java Jonatánéhoz hasonló lelkesedéssel vesz részt az edzésen.

Itthon vagyunk, mi, csak mi, a kis család, az ötévessel, akinek elnyelte a szülinapját a karanténéra és a majd’ háromévessel, aki mintha egyre többet beszélne. A karantén elején figyeltünk fel rá, hogy Alma már szép, kerek mondatokban fejezi ki magát – mostanra viszont a helyzet kezd tarthatatlanná válni, mert közvetlenül a kötőszavak és alany-állítmányok felfedezése után Musó rájött, hogy a beszéd még ékesebbé tehető, és még több időt foglal el, ha az ember gesztikulál is hozzá, forgatja a szemét, hümmög, mint valami Nobel-díjas filozófus, aki csak a szavakat keresi, hogy méltó módon oszthassa meg követőivel legújabb gondolatmenetét.

Jonatán személyisége viszont kicsit mintha meghasadt volna – vagy nyaktörő mutatványokkal igyekszik megtörni a monotóniát és szegény szüleit, vagy elmerül mesevilágába, maga elé mered, néha elmosolyodik, hadonászik és mutogat – zajlik a kalandregény odabent, miközben idekint csicseregnek a givátájimi madarak, és anyából lassan alkoholista lesz.

Pedig nem is olyan rossz dolog ez a karantén, biztatjuk egymást uramnadavval. Mert például micsoda kvalititájmunk van nekünk így, négyesben. Milyen jól megismerjük a mi csemetéinket – igazi archaikus családmodell ez. Ennek örömére én elkezdek vadkovászt tenyészteni, Nadav pedig elhatározza, hogy kiskertet fogunk nevelni pont itt, az erkély alatt – nem lesz majd itt senkinek sem szüksége a zöldségesre.

Aztán végül csak répát vetünk el és újhagymát – kemény telünk lesz, ha tényleg bojkottáljuk a zöldségest –, de legalább boldogok vagyunk, és csak úgy dagad a keblünk az önellátói büszkeségtől.

Aztán telnek a hetek, eleinte szökellnek, reményteli hetecskék, rengeteg közös, élménygazdag programmal – majd elkezdenek csak úgy gyalogolni, végül meg már csak vonszolják azokat a mocskos, fertőző lábaikat, át a lelkeinken, szépen, lassan erodálják az életkedvünket.

Először Almus kezd el újra bepisilni, egy évnyi szobatisztaság után. Lelki okai vannak – suttogom anyámnak a napi whatsapp hívás alatt, úgyhogy Almussal kicsit többet beszélgetünk, végighívjuk az óvónéniket, oldják a traumát a felvilágosult szülők, de arra csak hetekkel később jönnek rá, hogy szegény gyerek férges, azért hagyott fel a vizelettartással. A féregirtó gyorsan meggyógyítja a mély depressziót, mi pedig töményre váltunk urammal.

Jonóka rémálmait viszont nem mulasztja el a Vermox – a gyerek esküszik rá viszont, hogy a Mancs őrjárat nagyon segít. A koronakarantén előtt ilyesmiről szó sem lehetett, de mostanra már alkoholisták és kimerültek is vagyunk. Jonóka napi több órában gyógyul, a magyarja viszont exponenciálisan javul a sorozattól, úgyhogy a sikerélmény jegyében megdicsérjük egymást Nadavval, és még alaposabban figyeljük a híreket – már nem lehet messze a szabadulás pillanata, susorogjuk altatás után.

Végül is elég jó volt ez, hazudjuk egymásnak, kegyesen elfeledve, hogy két hete nem mostuk meg Almuska rengeteg göndör haját – nem lustaságból, hanem félelemből. Alma ugyanis elkezdett egy kórusnyi koloratúrszopránt meghazudtoló frekvencián sikoltozni, amint hajmosásra kerülne a sor.

Úgyhogy nem kerül rá sor. Már nem.

Közben a quinoát felváltja a pitapizza, a gyerekek meghatározó táplálékforrása az elmaradt szülinapi zsúrra vett szekérderéknyi nápolyi lesz. Aztán végül már mi, felnőttek is azt esszük – jó az az oserádos vörösbor mellé, de megfogadjuk, hogy ovinyitásra, ha törik, ha szakad, mind tiszta ruhát veszünk majd fel és istenuccse megmossuk a hároméves haját.

kisfiú karanténban
Fotó: Juli Kristóf