Yuval Abraham írását közöljük:
“Egy órával ezelőtt fejeztem be egy hosszú, sokkoló beszélgetést, az egyik legnehezebbet, amit életemben folytattam. A jeruzsálemi óvárosban határőr-rendőrök által megölt Ijad al-Halak gondozónőjével, Varda Abu Hadiddal beszéltem.
Azért hívtam, hogy valami rövid dologról kérdezzem. Már elég interjút adott. Semmit sem akartam írni, de folyamatosan áradó szavai megdöbbentettek, és azonnal világossá vált számomra, hogy teljes egészében, szó szerint kell lefordítanom őket. Mindenféle szerkesztés nélkül. A következőket mondta:
Férjes asszony vagyok, van egy 13 éves fiam, akinek a lövések óta elpusztult a lelke, akárcsak az enyém. Ma azt mondta nekem: anya, elég volt, senki se jöjjön hozzánk többé, ne válaszolj a telefonokra.
Felhívtalak, és eljöttem otthonról. Nem akarom, hogy hallja a beszélgetésünket.
A fiam látott a médiában, hallotta, ahogy meséltem Ijad véréről, amely a szemem láttára folyt el. Azóta nem hagyta el a házat. Apja ma sétálni hívta, de nem volt hajlandó. Fél a rendőröktől. Érted? Nekem meg fontos a gyermekeim mentális egészsége.
Hogy hívnak? Juvál? Ugye zsidó vagy? Igen. Tessék? Ne aggódj. A férjem zsidóknál dolgozik. Látnod kellett volna, milyen együtt érzőek velem, meglátogattak itthon. Végül is együtt élünk, ugyanabban a városban.
Huszonöt éve dolgozom gondozónőként a Speciális Igényűek Központjában. Ez az életem küldetése. Azon a napon a munka felé tartva, mint mindig, elsétáltam a rendőrség mellett. Nem volt ott senki. Továbbmentem. A szeméttároló melletti parkolóhoz jutottam. Láttam a takarítókat, akik odakint álltak.
Aztán sikolyokat hallottam. Hátrafordultam. Ijadot látom. Ez Ijad, Ijad! Drágám! Katonák kiabálását is hallom. Hallom a kezükben a fegyver hangját. És aztán a lövéseket. Ijádra lőttek.
A lövöldözés után az egyik takarító azt mondja nekem: Néni, gyere bújj el, bújj el itt, én pedig – őszintén szólva – sokkos állapotban voltam, úrrá lett rajtam a félelem, és védeni akartam magam. Bementem a szeméttárolóba. Remegtem. Ijad utánam sántikált. Rám nézett, és a katonákhoz kiabált: Vele! Vele! Vele vagyok!
A földre roskad, és haldoklik. Vér folyik a lábából, és állandóan kiabál: vele vagyok. Vele vagyok. A katona rákiabál: add ide a fegyvert. Rám is kiabál. És Ijad felemelte a kezét. Vele vagyok. Varda, veled vagyok. Én voltam az ő üdvössége.
Ijad sovány volt. Szerencsétlen, alázatos ember. Általában véve a speciális szükségletekkel rendelkezők nagyon gyengék. Nem tudják megvédeni magukat, csak azoknak a szavaknak a segítségével, amelyeket megjegyeztek. “Vele vagyok. Vele vagyok.” Ennyit tudott.
Beszéltem a katonákkal. Öt-hat percig beszélgettünk. Elmondtam nekik, hogy egy speciális igényűek központjában dolgozom. Ijad a gondozottam. Nincs fegyvere. Van igazolvány a zsebében. Ellenőrizzétek az igazolványt. Nekem is van igazolványom, vizsgáljátok meg. És ők hallják, de nem akarják hallani. Ijad még él, a földön fekszik, és állandóan azt mondja: vele vagyok.
És aztán újra rálőttek, öt perc elteltével, a szemem láttára. Három golyót hallottam. Talán kettőt. Nem koncentráltam. A szemem láttára lelőnek valakit, mi történik itt? A bennem lévő személy összeomlott. Az eszemet, a lelkemet vele együtt kivégezték.
Valaki bejött katonai egyenruhában. Egy katonalány is közeledett, nekem szegezte a fegyverét. Ha kiadják a biztonsági kamerák felvételét, akkor mindez nyilvánvalóvá válik.
Azt mondta nekem: megmotozlak. Felemeltem a kezem. Ekkor az elidegenedésem a saját testemtől azt okozta, hogy amikor a keze hozzám ért, áramütésnek éreztem. Égetett. Mint egy kínzás. Minden érintése, amikor hozzám ért, árammal járt át.
Aztán elvittek a rendőrőrsre. Két katonalány, egyik balról, másik jobbról. Majdnem elájultam a fáradtságtól. Aznap böjtöltem. A szobában le kellett vennem a ruháimat. Gyerünk, gyerünk, vetkőzz – mondta a katonalány arabul. És megint megmotozott, és a keze megint áramütésként hatott minden érintésnél. A hajamban is keresgéltek.
Nem tudom, hogyan vettem vissza a ruháimat. Megint, mintha újra ott lennék, abban a szobában, és azt mondom magamnak – hogyan? Hogyan sikerült felöltöznöm?
A fejemre kendőt tettem. Leültem a székre. A katonalány héberül megkérdezi, kérek-e vizet. Mondtam, nem. Nem akarok. Böjtöltem. Lassan a szoba tele lett katonákkal, elmosódottan láttam, a szemem elhomályosodott, nem fókuszáltam, mi történik, ki van ott egyáltalán? Összeomlottam. Szerettem volna valakit, akiben megbízhatok…
Egy autóba ültettek, és kihallgatásra vittek. A lábam remegett. A szám ki volt száradva. Nem tudtam semmit se mondani, beszélni. Úgy éreztem, az ajkaim nem mozognak. Négy katona bevitt az orosz negyedbe (a jeruzsálemi rendőrség székhelye). Egy Adam nevű valaki azt mondta: Ki foglak hallgatni. Ennyi. Mindent elmondtam neki.
Ez a történet olyan, mintha valaki eltörölt volna engem. Vannak dolgok az életemben, régi személyes emlékek, amelyek azóta eltűntek. Kódszámok, amikre emlékeztem, és most már nem emlékszem. Elfelejtettem a személyazonossági számomat. Ilyen dolgok.
Éjjel nem tudok aludni. Folyton azt gondolom, hogy jön valaki, aki le akar lőni. A fiam a számítógépen valami ostoba játékot játszik, amiben lövöldöznek. Sikítottam rá. Könyörgök, halkítsd le! Nem akarom hallani azt a hangot. Nem akarom. Félek egyedül ott lenni, újra az Óvárosban. Most, hogy veled beszélek, az egész testem remeg, elhiszed?”
A Vardával folytatott beszélgetés alatt sírok és hallgatok. Aztán gondolkodás nélkül kérdeztem: De miért lőtték le? Nem értem. Miért lőtték le? Miért csinálták? A földön feküdt és vérzett. És azt válaszolta:
“Héberül kiabáltam nekik. Sérült ember. Sérült ember. Van igazolása. De nem akartak meghallani. Olyan, mintha a katonák eldöntötték volna, hogy Ijad merénylő. Agyon akarta lőni. Láttam, hogy akarta, azt várta, hogy használhassa a fegyverét. Nem volt ott semmilyen veszély.
A katonák ebben a városban mindig erőszakoskodnak velünk. Ijad csak egy eset. Évek óta élek a városban, és mindig félek. A katonák nem hallgatnak az arabokra. Ok nélkül, megvetéssel vizsgálják őket, nem emberi lényeknek, hanem állatoknak tekintik őket. És az óvárosban fegyveresen állnak az iskoláknál, a gyógypedagógiai intézményeknél. Ez a tisztek miatt van, és ennek az esetnek fel kell ráznia őket, arra kell késztetnie őket, hogy kiképzéseket tartsanak, és megtanítsák a katonáknak, hogyan kell viselkedni.
Hogy tudják, hogy a vérünk nem olcsó. Ha valami rosszat csinálnak, börtönbe kerülnek. Nem mint most, amikor nem fizetnek érte árat. Mielőtt idejönnek, a katonáknak kell, hogy legyen egy elképzelésük arról, hogy mi a hátterünk, kik vagyunk, és általában, kik élnek ebben a városban.
Tudod, évek óta dolgozom velük, a speciális igényűekkel. Szeretem őket. Az ártatlanságukat, a nagylelkűségüket, az egyszerűségüket. Jó emberek. Jók. Szeretnék, ha valaki fogná a kezüket, előrevinné őket. Sokat dolgoztam Ijaddal. Eleinte félénk volt. Nem beszélt. Nem védte meg magát. Megtanítottam édes burgonyát és burgonyát hámozni, kalapot és kesztyűt felvenni, edényeket elmosni, főzni. És ő böjtölt! Minden ramadánkor böjtölt.
Ennyi. Mit mondjak még? Nagyon remélem, hogy valami megváltozik. Hogy mindenkihez elér a hangom. Tudom, mennyire fontos, ezért beszélek most a telefonon. Ez a bűn megrázott. Ma tudtam beszélni, de tegnap nem. Az otthoni helyzet szintén fontos számomra. A gyermekem. Ennyi. Sok szerencsét. Viszlát.”
Amir Ohana belbiztonsági miniszter június 3-án, szerdán, néhány nappal Ijád szombati megölése után kijelentette a kneszetben: “Halál fia, aki megtámad egy rendőrt, és megpróbálja meggyilkolni. Ez egy fontos üzenet, amelynek minden házba el kell jutnia, amelynek célja az izraeli rendőrség, az arabok és a zsidók védelme.” Négy nappal korábban lőtték le Jeruzsálem óvárosában a tévedésből merénylőnek nézett 32 éves autista palesztint. A következő vasárnapi kormányülésen először Ganz védelmi miniszter kért elnézést, majd egy hétre rá Netanjahu és Ohana is. Netanjahu “tragédiának” nevezte a történteket.
A család a biztonsági kamerák felvételének átadását kéri. Nem csak az utcán, a szeméttárolóban is készült felvétel. A rendőrség a bírósághoz fordult, hogy megakadályozza a videó átadását, és a bíróság jóváhagyta kérésüket. A merényletek és merényletkísérletek után nem sokkal a rendőrség általában közzéteszi a biztonsági kamerák anyagát.
