Silló Sándor írása, Rónai András könyvével a kézben

Egy színész addig él, amíg azok, akik látták őt játszani. Ötven éve figyelem, hogyan zabálja fel az emléküket a felejtés, ha eltűnnek a színpadról, ha leveszik a filmjeiket a mozik műsoráról. Mert a film sem biztosítja a túlélést, legfeljebb néhány évtized pluszt. Ki néz ma régi filmeket? Mondjuk, olyat, mint a Valahol Európában. Ki emlékszik Ficsúrra?

Andriska, ahogy az egész szakma hívta a két hazájában, megpróbálta elkerülni a felejtést: memoárt írt. (Bár ezt a szót nagyképűnek találta volna.)

Rónai András (Rőmer András) – Abraham Ronai
Budapest, Király utca 21., 1932. szeptember 14. – Tel-Aviv, 2005. április 30.

Minden más jöhet első kézből.

A Csillag a bocskain című könyvből úgy tűnik, van olyan ember, akivel csak sztorik estek meg. Olyan a könyv, mintha a Terézvárostól Tel-Avivig, Moszkvától Bécsig, a második világháborútól a libanoni háborúig minden egy színházi társalgóban történt volna. Ha már a színpadi életéről lemaradtam, meghallgatom a művész urat, ahogy a sajátjáról sztorizik.

„A Pál utcai fiúk című előadásunkat, amelyben Áts Ferit, a vörösingesek vezérét játszottam, megnézte az Európa-hírű filmrendező, Radványi Géza. Onnan szerződtetett a Valahol Európában című film Ficsúr szerepére. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a film milyen erős hatással bír majd hosszú pályafutásomra. Az Izraelben élő magyarok szemében, hiába játszottam el a világ színműirodalmának legszebb szerepeit, máig Ficsúr maradtam. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az eklatáns példa, amikor is Shakespeare Windsori víg nők című vígjátékának premierje után, aminek a főszerepét, Falstaffot játszottam, felhevülve az előadás óriási sikerén, léptem ki az Izraeli Nemzeti Színház kiskapuján. Kint egy erősen magyar ajkú, középkorú hölgy egy hatalmas csokorral a kezében várt.

– Művész úr, gratulálok! Ragyogó volt…
– Igazán köszönöm.
– …a Valahol Európában című filmben.”

Gábor Miklós és Rónai András a Valahol Európában című filmben
Gábor Miklós és Rónai András a Valahol Európában című filmben

Többször említi a könyvben, hogy minden szál az életében ide, ehhez a filmhez vezet vissza.

„1948-ban, egy szép napsütéses téli délelőtt, összetalálkoztam a Körúton Szirtes Lászlóval, a Valahol Európában rendkívül keménykezű, de mindenki által tisztelt, közszeretetnek örvendő gyártásvezetőjével. Elegáns, precíz ember volt. Még a mindig friss, élre vasalt overalljait is naponta váltotta. Akkoriban színes nejlon óraszíj volt a divat. Azokat is munkaruhái színéhez passzítva cserélgette. Még az egy teljes hónapig tartó külső felvételek alatt is kora hajnalonként már frissen borotválva ellenőrizte, hogy mindenki a helyén van-e. Ezt a fegyelmet másoktól is megkövetelte. Mint egy valóságos generális, pedig csak egy nemrég hazatért munkaszolgálatos volt. Engem a rendező Radványi Gézától kezdve az egész stáb elkényeztetett, kivéve Szirtest. Még köszönésemet is alig viszonozta. Ez így ment a szintén egy hónapig tartó belső felvételek alatt is a Hunniában. Nem értettem, minek köszönhetem ezt a hideg viszonyt irányomban. Egy véletlen körúti találkozás alkalmából megtudtam. Mint kiderült, végig haragudott rám. Megkérdezte, mit keresek itt. Elmeséltem, hogy közben magántanuló lettem, ezért nem vagyok iskolában, és hogy a New York-palotában volt valami elintéznivalóm. Erre ismét feltette a kérdést: – De mit keres itt? Kár a maga tehetségét ebben a rendszerben elpazarolnia. Vándoroljon ki Palesztinába, magából ott egy kiváló héber színész válik. – Sarkon fordult, és elsietett. Egészen paff maradtam. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán beszélnek héberül, nemhogy színházat játszanak. Azt hittem, hogy ezen az ősi nyelven csak imádkozni lehet…

Négy hónappal később, 1949 márciusában elhagytam szülőföldemet.

Még röviddel disszidálásom előtt Várkonyi Zoltán, aki akkor a Művész Színházat igazgatta, meghívott Gáspár Margit A boldogság szigete című darabjának egyik kamaszszerepére Fábry Zoltán rendezésében, Kiss Manyival a főszerepben. Vagy két héten keresztül próbáltunk ragyogó hangulatban, a leendő siker biztos tudatában, míg egy szép délelőtt a sötét nézőtérről feljött a színpadra Várkonyi, megállította a próbát, és megszólalt:

– Gyerekek, ez egy norvég darab.
– Hogyhogy? – kérdeztük.
– Oszlóban van.

Ezzel levette a darabot a műsorról.

Ki tudja, ha az előadást bemutatjuk, pláne ha még sikere is lett volna, talán már nem is sikerül illegálisan elhagynom Magyarországot. Az, hogy nem csináltam volna otthon karriert, az biztos. Képtelen lettem volna végighazudni évtizedeket.”

Barátjával, Kishont Ferenccel egy kibucban kezdték az izraeli életet. Miért pont róla ne emlékezne meg Rónai?

„Kishont mesélte, hogy huszonhárom éves korában, amikor a kommunista párt tulajdonában lévő Ludas Matyinak már tördelőszerkesztője volt Gádor Béla mellett, a szerkesztőség folyosóján gyakran összetalálkozott Királyhegyi Pállal. Feri előírás szerint, szabályosan »Szabadság«-gal és felemelt, ökölbe szorított kézzel köszöntötte a nála idősebb, kiváló humoristát. Egyik alkalommal Királyhegyi félrehívta Kishontot azzal, hogy:

– Nézze, Ferike, mindketten a pokolból jöttünk vissza, minek ez a komédiázás? Miért köszön úgy, hogy szabadság, mikor csak ketten vagyunk a folyosón, és nem látnak bennünket. Szólítson csak egyszerűen Pali bácsinak.

Erre Kishont csak annyit válaszolt, hogy:

– Majd meglátja Pali bácsi, miért köszönök így!

A kibucból küldött egy levelet Királyhegyinek Pestre, amiben csak egyetlen szó állt: »Szabadság!«”

Ahogy minden színészbüfés sztorizás, ez is széles skálán játszik: kajálás, piálás, nőügyek, háborúk, politika és persze a színház. Az akkor még létező izraeli magyar színház…

„Tudni kell, hogy ezek a ritka, nagyobb szabású színházi esték az izraeli magyarok jelentős társadalmi eseményének számítottak. Nagy találkozások történtek ilyenkor. Rokonok, jó barátok, lassan feledésbe merülő szerelmek, akik a vihar óta azt se tudták egymásról, hogy életben maradtak-e, gyakran itt találtak újra egymásra. A frissen dauerolt frizurájú, maguk körül parfümfelhőt árasztó hölgyek valóságos divatbemutatót tartottak, egymással versengve, rá sem hederítve az augusztusi forróságra, az akkor még csak ventilátorok által gyengén, de annál zajosabban hűtött, párás termekben. Egy-egy ilyen magyar színházi estén úgy tűnt, mintha a régi békebeli Vígszínház premierközönsége feltámadt volna sírjaiból.”

Vagy az izraeli színház hőskora…

„Az Ohellel rengeteget tájoltunk, a Kultuszminisztérium »művészet a népnek« nevű akciója keretén belül. Az intézmény az államalapítást követő nagy bevándorlási hullám idején létesült abból a célból, hogy a színházkultúrát, de nem kevésbé a héber nyelvet a világ minden tájáról összesereglett tömegek mielőbb magukba szívhassák. Gyakran olyanok előtt játszottunk klasszikusokat, akik még soha az életben nem voltak színházban. Egy újonnan, Irakból bevándoroltak által alapított településen, előadás közben lenéztem az első sorba, és nem akartam hinni a szememnek. Egy iraki, új polgártársnőm egy csecsemőt szoptatott zavartalanul, aki már az anyatejjel szívta magába a héber kultúrát… Ki tudja, talán a kisded ma már színikritikus.”

Bevallom, részrehajló módon színházi sztorikra vadásztam.

„1963-ban kerültem a Nemzetibe, aminek máig tagja vagyok. Ezt a színházat Habima néven 1918-ban alapították a moszkvai Művész Színház héber nyelvű stúdiójaként. A színház rendezőtanárai Sztanyiszlavszkij és Vahtangov voltak. Szinte hihetetlen, hogy a héber nyelvű társulat működési engedélyét a szovjet nemzetiségi ügyek népbiztosa, a fiatal Sztálin írta alá s. k. Már első előadásával, a Dibukkal frenetikus sikert arattak, de mégsem maradtak sokáig Moszkvában, és mivel a társulat kezdettől fogva jó hírnévnek örvendett, beutazták egész Európát. Természetesen végcéljuk Palesztina volt, ahová az 1920-as évek vége felé el is jutottak. Nem sokkal az Izraeli Állam kikiáltása után nyerte el a Habima a Nemzeti Színház titulusát. Amikor az általam szentnek minősített színház falai közé kerültem, úgy éreztem, hogy elértem a célomat. Bevallhatom, elejétől fogva erről is álmodtam. Még alkalmam volt néhány moszkvai alapítótaggal együtt játszani, akik úgy jártak magukba szállva fel és alá az öltözőfolyosókon vagy lábujjhegyen a színfalak mögött, mint átszellemült, ájtatos papok a szentélyben.

Amikor délelőttönként – ha aznap nem is volt próbája – belépett a színészbüfébe a héber színpad nagyasszonya, Hana Rovina, mindannyian felálltunk. Mire ő magától értetődően csatlakozott az egyik asztalhoz, és a már hetvenötön felüli művésznő nonchalance-szal megrendelte sós heringjét, mellé az elmaradhatatlan dupla konyakkal.

Ma már mindez a múltba veszett. Mármint a tisztelet az idősebb színészekkel szemben. Maradt a konyak. Ez sajnos, ami sokkal lényegesebb, a kulisszák mögötti fegyelemre, helyesebben fegyelmezetlenségre, sőt még a játék stílusára is vonatkozik. Tudom, a világ megváltozott. De ennyire? Talán a már természetellenesen természetességre törekvés megköveteli a már nehezen megérthető szövegmondást?! Nem hiszem. Egyik nagy elődöm mondotta: »A színpadon pátosszal kell beszélni, de természetes pátosszal.« A színház valahol elvesztette ünnepélyességét, és a nézőnek az az érzése, hogy a színész egyenesen az utcáról lép a színpadra.”

Azt tanultam dramaturgiából, hogy a végső monológ a főszereplőé. Akkor is, ha már nem él. De miért ne élne?

„Sosem éreztem át talán ennyire félreérthetetlenül azt a kettősségtudatot, amely évtizedeken keresztül, szüntelenül forrongott lelkemben. Egyrészt ha a cionizmust, illetve a zsidó állam alapideáját nem tettem volna maradéktalanul magamévá, nem is sikerült volna beolvadnom az ismeretlen, új környezetbe. Másrészt, egy percre sem felejtettem el származásomat, sokakkal ellentétben, akik részben ezt önmaguk előtt is letagadván úgy hiszik, hogy ellentmond Izraelhez való ragaszkodásuknak. Sokan még egy pohár vizet sem képesek kérni hibátlanul héberül, de anyanyelvüket szinte szégyellvén, már csak héber szavakkal keverve, törten beszélik. Ez nem más, mint hamis, kifelé gyakran megjátszott önámítás. Érthető, hogy az országba a vészkorszak után egy sértett nemzedék érkezett. Olyanokat is ismerek, akik szentül megfogadták, hogy soha az életben nem teszik be a lábukat abba az országba, ahol őket lelkük mélyéig megalázva elpusztították szeretteiket. Ezt is meg kell értenünk. Az embertelen szörnyűségekre, amelyet a németek és magyar segítőtársaik követtek el, valóban nincs bocsánat. Nem is szabad ezeket a bűntetteket elfelejteni, de semmiképpen sem lehet egy egész népet elítélni emiatt…”

„Úgy érzem, hogy az ember semmilyen körülmények között, még ha akarja, sem tagadhatja meg mivoltát. A szülőhaza fogalma elsősorban egy soha meg nem változtatható geográfiai tény. Nem beszélve arról, hogy ha egy facsemetét idegen földbe ültetnek át, akkor is, ott is örökre magával hordozza származásának jellegét, ízeit. Ez a tény bármilyen izmus befolyására sem változtatható meg. Minek is kéne? A szülőföld nem tehet semmiről, ezért nem is szabad meg- vagy letagadni.”

(Rónai András: Csillag a bocskain. Aura Kiadó, 2004
Köszönet a felelős kiadónak, Deák Gábornak
a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért)


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>