„Csak harcolni könnyű azzal, akit nem ismersz, békét kötni lehetetlen”
Jehuda Lahav
Jehuda Lahav 1930-ban született Kassán Weiszlovits István néven. A család Eperjesen élt, a szüleit innen deportálták, Jehudát azonban még előtte sikerült Magyarországra menekíteniük, így – a családból egyedül – túlélte a holokausztot. A felszabadítókkal együtt tért vissza Csehszlovákiába, ahol csatlakozott a cionista Hasomer Hacair mozgalomhoz, majd 1949-ben alijázott Izraelbe. 1953-tól kezdve írt héber újságokba, a Kol-Haam, majd a Jediot Ahronot munkatársa volt. 1961-ben tudósított az Eichmann-perről a cseh Tvor című lapnak, ezzel kezdődött a külföldi tudósítói karrierje. 1989-ig főleg cseh és szlovák nyelvű cikkei jelentek meg, bár az is előfordult, hogy a nagypolitikai változások következtében néha tiltólistára került a szocialista Csehszlovákiában. Az 1980-as években részt vett a magyar–izraeli kulturális társaság megszervezésében, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy a két ország közötti kapcsolat normalizálódott. A magyar rendszerváltást követően a nyelvtudásának és a helyismeretének köszönhetően kelet-európai szakértőként visszatért Budapestre, és 1994-ig a Jediot Ahronot, majd a Haarec közép-európai tudósítójaként dolgozott. 1994 után a szlovák rádió és televízió, valamint a szlovák lapok fogadták az izraeli anyagait, később a cseh televíziót is tudósította a Közel-Kelet történéseiről. Magyarországon a Népszabadságban, majd a Népszavában jelentek meg cikkei. Munkásságáért a Magyar Újságírók Szövetségétől 2009-ben Aranytollat kapott.
Egy interjúban így vallott erről: „Azt gondolom, az én kötelességem, hogy első kézből tájékoztassam a magyar, szlovák, cseh közvéleményt arról, ami Izraelben történik. Úgy hiszem, fontos, hogy a forrástól kapjanak információt, mert a különböző hírügynökségek szűrőin átment információ már csak ritkán kiegyensúlyozott és megfelelően alapos.”
Az évtizedek folyamán Jehuda több ezer cikket írt héber, cseh, szlovák vagy magyar nyelven, leginkább a béke és a megértés érdekében. Szívéhez közel állt az arab–zsidó megbékélés, és a 2010-ben bekövetkezett haláláig töretlenül hitt abban, hogy egyszer egy mindenki számára elfogadható megoldás születik.
„Én nem a zsidók vagy a palesztinok érdekében írok. Én azon zsidók és palesztinok érdekében írok, akiknek fontos a béke, akik mindennap tesznek érte. Itt két nemzet van, amely szenved. Jogaik vannak, és ha meg akarják oldani ezt a konfliktust, akkor le kell mondaniuk bizonyos jogaikról, amelyek megilletik őket. Ez ebben a legnehezebb, azonban az egyetlen megoldás a kompromisszum. Azt a földet, amely egyenlő joggal mindkét nemzeté, fel kell osztani, és ez mindkét nemzet számára fájdalmas. De végül fel lesz osztva. Vagy fel lesz osztva, és egymás mellett fognak élni mint két nemzet, két állam, vagy vég nélkül háborúzni fognak.”
Jehuda több könyvet is írt, Magyarországon két kötete jelent meg. Sebhelyes élet című önéletrajzi könyvét 2003-ban adta ki a Makkabi Kiadó. Jehuda visszaemlékezéseit eredetileg héberül írta meg, majd maga fordította azt magyarra és szlovákra. A könyvből megismerhetjük az eperjesi magyar zsidóság életét, a holokauszt okozta veszteségeket és az azt követő megpróbáltatásokat. Bepillantást nyerhetünk Izrael hétköznapjaiba az államalapítás után, a tudósító életébe, aki mindvégig igyekezett tisztességesen élni és írni, mert úgy érezte – ahogy szinte mindenki, aki túlélte a holokausztot –, hogy azok helyett is él, akiket megöltek, és méltónak kell maradnia az emlékükhöz.
„Állandóan érzem jelenlétüket és felelősségünket előttük. Szüleim emléke végigkísért életemen, azoknak emlékével együtt, akik még velünk élhetnének, ha nem tűntek volna el a krematóriumok füstjében. Ezt a tudatot szerettem volna átadni gyermekeimnek és unokáimnak.”
A Népszabadság 2007-ben jelentette meg az Együttélésre ítélve című cikkgyűjteményét, amelyben Jehuda kiáll amellett, hogy a zsidó és a palesztin nép együttélésre van ítélve akkor is, ha az arab szélsőségesek, a dzsihád megszállottjai a halált többre becsülik az életnél, és akkor is, ha a másik oldalon a zsidó szélsőségesek egy talpalatnyi földet sem adnának az araboknak.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Újságíró
