Váratlan, szerelmi indíttatású izraeli kanyarról, ezerszínű izraeli konyháról, zajos hétköznapokról, megrázó látványosságokról, de kulturális különbségekből fakadó drámai incidensekről is olvashattok új sorozatunkban, az Izraelbe költöző magyar újságíró hetente megjelenő bejegyzéseiben.

Ez a sorozat leginkább azoknak lehet érdekes, akiket nemcsak turisztikai szempontból érdekel Izrael, hanem betekintenének az izraeli hétköznapokba, azon belül is a családi hűtőkbe (főleg nyálcsorgató tripoli fogásokkal), de ugyanígy téma lesz majd a bejegyzéseimben a (nagyon) különböző kultúrák közötti drámai összecsapások ügye (magyaros duzzogással és önérzethasogató izraeli direktséggel megbolondítva).

Terítékre kerülnek majd a tájékozatlanság vagy a túladagolt (meg nem válogatott forrású) hírfogyasztás miatti, sokszor túlzó baráti, családi félelmek, vagy a kedvenc izraeli ketyerék, szajrék és kencék, amelyek nélkül egy fapados (ha mázlink van, akár 7-8 ezer forint árú jegyekkel) tel-avivi hétvégéről ugyan könnyen haza lehet térni, de nem érdemes.

Mielőtt azonban ennyire előreszaladnék, kicsit ráirányítom a reflektorokat az izraeli „próbaidőm” előzményeire, vagyis a ma már 36 éves, Kobi névre hallgató, netanyai illetőségű, szakmáját tekintve pedig online-reklám-szakember párommal való összeköltözésre.

„Egy a millióhoz” szerelem

Sok esély nem volt arra, hogy 2017 májusában összetalálkozzon, és pár hétig együtt járjon az az izraeli pasi és az a magyar szándékos szingli, akikben látszólag csak a jóga iránti érdeklődés volt a közös.

Kobi egy hosszabb indiai kitérő után (ezt a legtöbb izraeli fiatal vele ellentétben már a katonaság után kipipálja) „pihent meg” a kedvenc európai városában, Budapesten, mielőtt újra visszatért volna a félbehagyott életébe. Én éppen az előző kapcsolatom után élveztem nagyon a parkolópályát, míg végül a Mazeltov étteremben eltöltött első randink mindent összezavart.

Következett a hetekig tökéletes összhang, majd jó egy hónappal később az izraeli visszatérés előtt a szép, precíz, felnőttes lezárás, hiszen a Twilight-zónából ki kell lépni.

Próbaút és próba-összeköltözés

Részemről gyönyörűen, magyaros érzelmi dobozolás technikával ment a felejtés, amit egy 10 napos lisszaboni nyaraláson zilált össze Kobi üzenete, pontosabban üzenetei, miszerint talán mégis jó lenne még egyszer találkozni. Csak most éppen Tel-Avivban. Ezen a ponton úgy tűnhetett, a véltnél jobbak az oddsok, de pozitív hozamban én még itt sem reménykedtem, leginkább azért, mert kifejezetten ösztönös típus vagyok. A munkahelyen, az augusztusi magazinkiadós hajrában nem volt egyszerű megoldani a 10 napos tel-avivi rájátszást, de ha minket kérdez Kobival valaki, megérte.

Itt lett ugyanis egyértelmű, hogy bár zajos, az európai idegrendszernek néha talán túl lüktető, helyenként nekem még afrikai jelleget is öltő maga az ország, millió izgalmas szín, játékosság bújik meg a hétköznapi életben, és olyan élni akarással kísért életöröm, amit a budapesti békávés járatokon nagyítóval sem találok évek óta…

A jóval racionálisabb szerelmem, akit spirituális érdeklődése miatt nem átallok néha guru névvel illetni, ezen a ponton már egész analitikus rendszert épített fel alakuló és jövőbeli kapcsolatunk megtervezésére. A próbaidő javaslata szintén azt ő ötlete volt: távmunka megszervezése (ez szerencsére printmagazinos újságíró-szerkesztőként és egy kivételesen rugalmas főszerkesztővel kivitelezhető volt), majd másfél hónap Tel-Avivban, ha pedig minden jól megy, ásó-kapa, de legalábbis kis gurulós bőrönd, jó pár közös ide-oda utazgatás után pedig végleges összeköltözés Izraelben. Ő ugyanis már korábban kijelentette, hogy felváltva fél a budapesti mínuszoktól és az országelhagyástól, míg én jól kommunikáltan és a családi hátteremet tekintve is rugalmasabb típus vagyok e téren.

Közös nevező?

Az első problémák itt ütötték fel a fejüket, ugyanis míg én a budapesti glossymagazinos munkámat és a kozmopolita életmódomat felszámolva a fővárosi létbe tudtam volna puhán és kényelmesen belehelyezkedni, addig szerelmem, Kobi a Hani’el nevű kis mosáv békés miliőjében (zárt, faluszerű közösséggel, esténként sakálordítással kísérve) képzelte el a fényes jövőt.

A közös nevezőnk végül Netanya lett, 30 kilométerre Tel-Avivtól, és kényelmes, egyaránt 5 perces sétára az izraeli Riviéraként emlegetett tengerpart és az anyukája zseniális főztjétől dagadó családi hűtőszekrény varázslatos kettőse között.

Családi reakciók

Szkeptikus reakciók mindkettőnk oldalán voltak: európai híradókon érlelődő németországi nagynéni, magyarországi, a hagyományokat továbbvivő unokát akaró anyuka sorakozott az európai oldalon, míg odaátról az „európai nők mindig elviszik váláskor a gyereket” rémsztorik adták a kilincset „a nem zsidó feleséggel a gyereked jövőjét is megalapozod/megnehezíted Izraelben” típusú figyelmeztetéseknek. Utóbbi egyébként még igaz is…

Ugyanakkor a családjaink meglepően elfogadók, sőt támogatók voltak. Mondjuk miért is ne? Az én famíliámban hagyománya van a sokszínűségnek (magyar, székely, olasz, flamand, szász, angol stb.), a vegyes házasságoknak (olasz, albán, angol) és az országelhagyásoknak (ezt leírni is hosszú lenne), így nehéz lett volna bármit is mondaniuk, de Kobi családja sem éppen egy hétköznapi izraeli család, legalábbis párkapcsolatok terén.

Mindezek ellenére és mindezeknek köszönhetően úgy döntöttünk, bevállaljuk (a guru pasim szerint ne használjam a megpróbáljuk szót, az ugyanis a gyengék szavajárása), naponta adva ezzel tucatnyi lehetőséget magunknak a fejlődésre, megtapasztalásra és persze a 10-ig való elszámolásra is.

Fotók: Sütő Emese Franciska

A következő posztban a messze földön híres, sokszereplős, vitamin- és tápanyagdús izraeli reggelikről és a verhetetlen atmoszférájú reggelizőhelyekről olvashattok.


A cikk korábban a NLC oldalán is megjelent.