Tegnap a központi pályaudvarnál felszálltam a 18-as buszra. Moshe megkérdezte a sofőrtől, hogyan lehet eljutni a Balfour utcába. Mondtam neki, hogy én is a tüntetésre megyek. Szálljon le ott, ahol én.
– De te melyik oldalon állsz? – kérdeztem.
Egymásra mosolyogtunk. Buszozás közben arról beszélgettünk, hogy mindketten Jeruzsálem szerelmesei vagyunk. Meg biciklitúrákról és gépészeti kiállításokról, amiket kedvel.
Megkérdeztem, miért támogatja Bibit.
– Micsoda kérdés! – mondta erre – Ő a jobboldal vezetője.
Tovább beszélgettünk a biciklikről. Elmeséltem neki, hogy egyszer Thaiföldről Kínába bicikliztem. Ő pedig elmesélte, hogy egyszer egy éjjel Tel-Avivból Jeruzsálembe tekert, hogy találkozzon a szerelmesével. És hogy első szerelmét is Nuritnak hívták. Leszálltunk a buszról, és a demonstrálók felé sétáltunk.
– Már rég wc-re kéne mennem – mondtam, mire Moshe:
– Most menj, még mielőtt odaérünk. Nem fogod így öt órán keresztül bírni a tüntetésen. Menj csak, én megvárlak itt.
Igaza volt. Felfrissültem. Együtt folytattuk az utat. Moshe megkérdezett egy lovasrendőrt, hogyan lehet eljutni a Likudosok oldalára, de a rendőr nem válaszolt. Miután megérkeztünk a tüntetésre, a bejáratnál is megkérdeztünk egy biztonsági őrt, hogy merre vannak a Likudosok.
– Arrafelé kell menni! – mutatta.
– Hát akkor hajrá – mondta Moshe –, viszlát Nurit! Sok sikert!
– Viszlát Moshe. Örülök, hogy megismerhettelek.
Elbúcsúztunk egymástól. Ő ment a maga oldalára, én az enyémre.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
