Roth László karmester. Nemrég töltötte be a századik esztendejét… Belegondolni is nehéz, hogy a százból több mint hetvenet az opera világában, vagy inkább a világ operaházaiban töltött. Hamar kiderül, hogy ugyanarról a bolygóról jöttünk. Operaházak, énekesek nevei, zeneszerzők, darabcímek repkednek. Esszét rögtönöz az operarendezők és a karmesterek munkakapcsolatáról. Alig tudom visszaterelni a szót az életére.

De hiszen eddig is arról beszéltünk!

Melyik volt a száz évből a legszebb, a legboldogabb?

Két nagyon szép periódus volt. Az első a gimnáziumi évek, a kamaszkor, a barátok, a lányok… és az egész iskolai légkör. Temesváron, a piaristáknál végeztem. Ragyogó hangulatú hely volt. Ketten voltunk az osztályban “más vallásúak”, de soha nem éreztük egy pillanatig sem, hogy mi mások vagyunk. A tanárok papok voltak. Én a mai napig hálás vagyok nekik. Ma már nem létezik a piarista rend Temesváron. Nagyon szép épületük volt, mellette egy kis kápolna, ahol az utolsó két évben én orgonáztam minden reggel a reggeli misét. Gyönyörű emlékek! Ezt a szeretetemet a gimnázium is meghálálta. Emléktáblák vannak az épületen, és az én nevemet is kiírták, mint volt piarista növendékét.

A háború első két évében még minden rendben volt. Mikor 1941-ben Erdély egy részét Magyarországhoz csatolták, én elmentem Kolozsvárra zenét tanulni. Pestre szerettem volna, a Zeneakadémiára, de ott nem volt már hely. Kolozsváron Farkas Ferenc volt a zeneszerzés tanszék vezetője, ő volt az első mesterem. Ketten voltunk csak a mi vallásunkból. Mellettem ült a Ligeti Gyuri, György, hogy úgy mondjam. Ő rém tehetséges ember volt. Már az első években lehetett látni, hogy nagy a differencia köztünk és közte. Aztán egy évre rá már voltak helyek a Zeneakadémián, és mind a ketten felkerültünk Budapestre. Az első évet Kodály Zoltán alatt csináltuk. Sajnos ő utána visszavonult a tanítástól.

Tudja, kivel voltam nagyon jó barátságban? Cziffra Györggyel. Ő egy ragyogó zongorista volt már akkor is. ’42-ben támadt egy ötlete, mert neki se volt nagyon pénze, meg nekem se. Az Erzsébet körúton, a szálló pálmakertjében az emberek nem táncolni jöttek össze, hanem ötórai teára. Cziffra Gyuri azt találta ki, hogy van két zongora, és tudnánk játszani két órát, könnyű klasszikus zenét a két zongorán. Megcsináltuk ezt kétszer egy héten. Aránylag jól fizettek.

Véleményem szerint az utolsó 50 év első tíz zongoristája között van a világon. Volt. Mert sajnos 1994-ben meghalt. Párizsban élt. Utoljára akkor találkoztunk, mikor egyszer itt koncertezett Izraelben.

A problémák a jól ismert törvényekkel kezdődtek. Numerus clausus, numerus nullus. 1943-ban kitettek az Akadémiáról.

Akkor jött a két legsötétebb év: a gettó és a deportálás. Én az egész családdal Auschwitzba kerültem, ahol az édesanyámat elválasztották tőlünk – csak 45 éves volt –, és pár órával a megérkezés után már nem volt életben. Mi egy csoda folytán túléltük: elkerültünk Auschwitzból.

Ez szerencse dolga. Engem már a harmadik nap egy nagyon szörnyű helyre osztottak be, két velem egykorú lengyel fiatalemberrel együtt, akikkel még beszélni sem tudtam. Adtak nekünk egy nagy kocsit, olyan volt, mint egy talicska, de óriási platóval, hatalmas kerekekkel. Az volt a dolgunk, hogy összegyűjtsük a halottakat. Felrakni erre a talicskára, és vinni a krematóriumhoz. A transzportokból sokan már az utat sem élték túl. Ezeket kellett összeszedni a vagonokból. Egy szép napon a mi kápónk, a munkavezető, azt mondta, hogy Németországba kell vinni kétszáz embert erdőirtásra. Fákat vágni. Ki jelentkezik? Gondoltuk az apámmal, hogy ennél rosszabb nem lehet, mint itt. Hatodik hete voltunk ott, még aránylag jól tartottuk magunkat. Jelentkeztünk. Ez egy kétélű dolog, mert sose lehetett tudni, hogy aki erre, vagy arra vállalkozik, az tényleg jobb helyre kerül, vagy pont fordítva. Kockáztattunk. Így kerültünk el először Mauthausenbe két napra, és utána tovább, egy kisebb lágerbe, Bécs közelébe, Melkbe. Ez a tábor a kisvároska hegyoldalában volt, gyönyörű kilátással a Dunára és a melki kolostorra. Ez egy új láger volt, nem túl nagy: nyolc-tízezren voltunk. Szerencsénk volt. Kérdezték, hogy ki zenész, ki festő, rajzoló, grafikus, és mindenféle mesterségeket. Tulajdonképpen a zenének köszönhetem, hogy túléltük. Csináltunk egy csoportot, 10-12 ember. Volt köztünk egy dr. Fellner nevű pesti orvos, aki ezt nem vallotta be, hanem azt mondta, hogy énekes. Tanult valamit énekelni, és tudott magyar operetteket, Kálmán Imrét, Lehárt.

Én másodéves akadémikus voltam, amikor elhurcoltak, tudtam írni kottákat, pár kis hangszerre, ami volt. Egy csellista, egy klarinétos, egy lengyel hegedűs. Én zongoráztam. Így határozottan sokkal könnyebb életünk volt, és több élelmiszerhez jutottunk. Ez volt az első feltétel a túléléshez.

Tíz hónapot vészeltük át a zenével. ’45 január végén azt mondták, hogy kiürítik a lágert, mert az oroszok már Bécs közelében vannak, és nehogy ők szabadítsák fel. Elvittek bennünket nyugatra, Salzburg közelébe egy másik lágerbe. Két hónapra rá bejöttek az amerikaiak. Nem hittük el, hogy ez történt.

Nagyon fájt nekünk, amikor láttuk, hogy a hollandokért autóbuszok jönnek, és viszik őket haza. A luxemburgiakat is. A magyarokért nem jött senki. Menjenek haza, ahogy tudnak.

Az embernek nem volt pénz a zsebében. Pénz nem létezett, de nemcsak pénz, ruha sem. Az volt, amiben a lágerben jártunk, azzal kellett kimenni a városba, nem volt más. Kimentünk az állomásra, tehervonattal, szenesvagonon Pozsonyig, ott átszálltunk egy másikra, így érkeztünk Pestre, a Nyugati pályaudvarra. A Dob utca sarkánál lakott az édesanyám bátyja, egy fogorvos. Őt nem deportálták, azt reméltük. Felmentünk. A konyhabejáratnál bekopogtattunk. A felesége lassan kicsoszogott, papucsban. Rém rövidlátó volt. Kinyitotta egy kicsit az ajtót. – Máma nincs koldus nap! Az a csütörtök – mondta, és ránk csukta az ajtót. Magyarázkodnunk kellett, hogy nem vagyunk koldusok. Hazajöttünk a lágerből. Nem akarta elhinni.

Visszakerültünk Nagyváradra. Természetesen a lakásunkban semmit nem találtunk, csak az üres falakat. A bútorokat elvitték, a zongorát, szőnyegeket, az égvilágon mindent.

Nekem volt még két évem a Zeneakadémiából, visszamentem Pestre. Természetesen egész más arccal fogadtak, mint ’43 őszén, amikor azt mondták, hogy nem lehet tovább folytatni. A két évet befejeztem egy év alatt.

1946-ban megint román állampolgár lettem. Temesvári. Kaptam egy hat hónapos ösztöndíjat a román államtól, a római Santa Cecilia Akadémiára, operakarmester szakra. Olyan régi mesterek, mint Guido Cantelli, Bernardo Molinari tartották ott az operatechnika órákat. Ez más, mint szimfonikus zenekart vezényelni.

Azt kell mondjam, hogy a Jóisten mégis csak gondoskodik mindenkiről. Mikor visszatértem Rómából, akkor alakult meg a Temesvári Opera. Felvételiztem, és felvettek. Nem mint karmestert, mert ahhoz túl fiatal voltam, nem volt még repertoárom. Korrepetitornak vettek fel, és hogy legyek asszisztens az idősebb karmesterek mellett. A szerencsém az volt, hogy fél év után két karmester elszerződött máshova. Ez volt nekem a kiugrás lehetősége. 1948! 1952-ben már első karmester voltam. Na, ezek voltak a szép évek! Ebben az állásban már én válogattam ki, hogy mit akarok csinálni. Tíz év alatt 718 előadást csináltam. Van egy pontos kimutatásom erről.

Mekkora repertoár volt ez, hány darabot érintett?

Rengeteget. Csak Traviátát csináltam 118-at. Eladott menyasszonyt csináltam 79-et. De dirigáltam mindent az égvilágon. Gyöngyhalászok, Carmen, Igor herceg, A bolygó hollandi, ma ezek legtöbbje már nincs repertoáron.

Habár kommunista rendszer volt, de aki dolgozni akart és bebizonyította, hogy tud valamit, az elé nem gördítettek akadályokat, sőt nyomták az embert egy kicsit előre. Ez még a Gheorghiu-Dej ideje volt. A munka termést hozott: kiváló publikumot neveltünk. A legszebb évek voltak minden szempontból, magánéletiből is. Akkor nősültem meg, ’49-ben.

A feleségem édesanyja ’50-ben már megkapta az útlevelet, és kijött Izraelbe. Szerettünk volna együtt lenni az édesanyjával. 1958-ban mi is feliratkoztunk. Ez nem egy asztal alatti dolog volt, hanem hivatalos alija-kérelem. Kivándorlás.

Miért döntöttek így? Ment a szekér…

Nekem az utolsó kiküldetésem Romániából ’57-ben volt. Gdansk. Nagyon örültem, hogy útlevél van a kezemben, amivel el tudok jutni egyszer talán Bécsig is, nem csak a kommunista államokba. Elkérte a határőr az útlevelemet, de nem adta vissza. “Ez egyszeri utazásra szól. Nem útlevél, csak menetlevél.” Akkor jött az az érzés, hogy kezd szűk lenni ez az opera. Arra gondoltam, hogy magasabbra lehetne ennél emelkedni. Mert az ember mégiscsak hallotta, hogy itt ez történik, ott az történik. És hallottunk azoktól, akik már kijöttek Izraelbe, hogy itt is van opera. (Volt, de nem mondták meg az igazat, hogy milyen nívójú.)

Amint feliratkoztunk az alija-listára, 48 órára rá nem csak hogy kitettek az állásból, de ki voltam tiltva az operából. Még nézőként sem mehettem be! “Nem kívánatos”! A munkakönyvembe be volt írva, hogy a nép ellensége vagyok. És semmi garancia nem volt arra, hogy mikor kapom meg az útlevelet. Lehet, hogy 2 hónap, 5, 6, vagy soha. Sokan nem kapták meg. Én egy évet vártam. Amikor megkaptam az útlevelet, 24 órán belül elhagytam az országot, még mielőtt meggondolják. A feleségemmel. És volt már egy 9 éves fiam. Kijöttünk ide Izraelbe, ahol nagyon nehéz volt a kezdet.

Amikor én érkeztem, ’60-ban, az ország 12 éves volt. Akkor a művészeket nem karolták fel. Azt mondták, hogy most katonákra van szükség, nem zenészekre, vagy más művészekre. Volt a híres szimfonikus zenekar, meg egy Haifában, egy Jeruzsálemben, és nem volt több szimfonikus formáció. Csak egy privát opera létezett, amit egy egykori Brodway énekesnő vezetett. Csak a grand operákat szerette: Othello, Aida. Ő nem nyúlt volna egy Mozarthoz, egy Donizettihez, Rossinihez. Nem volt termük se, egy régi mozi volt átalakítva operának. És az egész nem volt professzionális, nem volt semmi nívó. Tíz lépés hátra. És anyagilag sem volt rózsás. Nem fizettek időben. Nem voltak a csekkek fedezve. De szerencsém volt. Nyílt egy lehetőség a rádió felé. Elkezdtem hangszereléseket írni a Jeruzsálemi Szimfonikusoknak. Én zeneszerzés szakot végeztem, de mint zeneszerző gyenge voltam ahhoz, hogy abból meg lehessen élni. Viszont a hangszerelés nagyon jól ment nekem. Láttam rögtön, hogy ezt kell csinálni a karmesterség mellett. Meg lehetett élni belőle, de nem éreztem jól magam a saját bőrömben. Az operában nőttem fel, és oda húzott a szívem. Akkor elhatároztam, hogy elmegyek külföldre. Megpróbálkozom ott.

Élni, vagy dolgozni?

Dolgozni, de hosszabb szerződésekkel. Akár pár évre is. Az első szerződés Dél-Afrikába, Pretoriába szólt. Ott voltam majdnem két évig. Az egy nagyon jó opera volt, ahol rengeteg európai énekes lépett fel. Nagyon jól fizettek, és nagyon jó dolgokat csinálhattam.

Aztán úgy alakult, hogy volt nekem egy temesvári jó barátom. Ő lett a Bécsi Opera igazgatója. Beajánlott engem egy meghallgatásra Salzburgba, a Landes Theaterhez. Ott a repertoár elég szűkös volt, és nagyon sok operettet csináltak. Lehárt, Kálmánt, még a My Fair Lady-t is, de operákat is. Komplikáltabbakat, mint Puccinit, vagy Verdit azt nem nagyon. Azt a Staatsoper játszotta. Ott voltam egy ideig. Aztán hazajöttem Izraelbe, és itthon voltam 4-5 évig.

Placido Domingoval Tel Avivban
Plácido Domingóval Tel-Avivban

1980-ban kaptam egy szerződést Plácido Domingo ajánlatára Mexikóból, a Palacio Bellas Artes operájába. A szerződésem csak három hónapra szólt. Tíz év és négy hónap lett belőle. Egy nagyon jó kollaboráció alakult ki. Ők mindent játszottak Mozarttól Sztravinszkijig. Modern műveket is: Luigi Nono, Richard Strauss és az összes klasszikusokat. Olyan Verdi operákat is, amiket publikum alig ismert. Nem csak a Traviata, a Rigoletto, meg a Trubadúr. Orosz operák: Anyegin, A pikk dáma, Igor herceg.

1989-ben a mexikói izraeli követségen volt egy estély, ott találkoztam az akkori tel-avivi polgármesterrel. Kérdezte, hogy miért nem hagyom már itt ezt, miért nem jövök már haza. Izraelben megalakult az új opera, a Golda Meir kultúrcentrumban. Lesz nívó, állami támogatás, stb, stb. Tiz éve voltam távol, már én is gondolkodtam, hogy hazajöjjek. 1990-ben itthon jártam. Egyeztettünk egy időpontot az opera igazgatónőjével, vittem magammal a dokumentációkat. Nagyon kedves volt, de láttam, hogy nagyon formális az egész. “Örültem, hogy találkoztunk, hagyja itt a telefonszámát. Majd keressük.” Ez harminc éve volt. Azóta senki nem hívott. A mai napig nem telefonáltak. 

Azóta, 70 éves korom óta, szabadúszó vagyok. Sokat vezényeltem Európában.

Érdekes, hogy Magyarországon tanultam, de sose volt alkalmam ott vezényelni. Soha. Soha-soha. Amszterdamban, Londonban, Melbourne-ben, Hong Kongban, Mexikóban, Pretoriában igen, csak Magyarországon nem. Megmondom őszintén, fájt, hogy nem hívtak, de belenyugodtam ebbe. Mert eleinte nem tudtam elfelejteni azt, ami ott történt, hogy majdnem félmillió zsidót öltek meg, amikor már majdnem mindenki tudta, hogy a háború elveszett. Ebben a magyarok benne voltak, ezt nem a németek csinálták. Volt Eichmannak egy Edmund Veesenmayer nevű megbízottja, aki a magyarországi deportálás organizációjával volt megbízva. A háború után megkérdeztek, hogy történt. “A Margit-szigetre jártam teniszezni, este meg a lokálokba. Nem kellett csinálnom semmit, mert a magyarok maguk megcsinálták, jobban mint mi.” Sajnos. Emiatt nem fájt visszamenni. Bár rengeteg jó barátom volt.  

Mexikó után még gyakran jártam Temesvárra, de csak rövid időkre. Minden évben mentem egyszer vagy kétszer, és csináltam velük turnékat.

Itt Izraelben voltam, vagyok otthon. Van egy unokám, Peter Roth rockénekes. Feleségem sem akart már hosszabb időkre távol lenni. Míg nem voltunk itthon, tíz évig le volt zárva a lakás. ’90-től ez a harminc év nagyon gyorsan telt el, de rengeteg dolog történt. Sajnos sok minden szomorú is. 2006-ban feleségemnek volt egy stroke-ja. Talpra állt, de nem úgy, ahogy kell. Az a tíz év nagyon nehéz volt. Akkor már csak ritkábban és rövidebben jártam el. Két hétre, három hétre. Nem volt már türelmem. Hazahúzott a szívem. A feleségem tíz nehéz év után 2016-ban elhunyt.

Most is dolgozik?

Főleg hangszerelek. Nagyon régen már. Csak két nevet mondok, hogy kiknek írtam. Barbara Streisand és Plácido Domingo. Streisandot egyszer meghívta a mexikói zsidó hitközség, és ő otthon felejtette a partitúráját egy tradicionális izraeli dalnak. Két nap volt még a koncertig, és mondtam a hitközségnek, hogy én meg tudom csinálni. A két nap rövid egy kicsit. Egy nap egy éjszakát dolgoztam, és nagyon jól sikerült. A Domingónak pedig a mexikói évek alatt írtam. A szülei spanyolok voltak, de Mexikóban éltek. Az édesanyját Pepitának hívták, és az apját szintén Plácidonak. Énekesek voltak, ők hozták létre a Sarsuella színházat: az a spanyol operett. Domingo gyakran énekelt a mexikói operában, és meglátogatta a szüleit is. Akkor írtam neki mexikói dalokat, ismert slágereket, szimfonikus zenekarra.

Aztán filmzenéket írtam a luxemburgi rádiónak. Ebből van egy lemezem is. Ez 7-8 éve volt, most nem régen. Úgy indult, hogy csináltunk egy koncertet egy énekesnővel Romániában, és – hát van ilyen véletlen – a koncert után bejött egy úr, bemutatkozott, hogy ő a luxemburgi rádiótól van. Látta a programban, hogy ezek az én hangszereléseim, és ők szeretnék megvenni a partitúrákat. Másnap nyélbe ütöttük az üzletet. Elvitte a 12 partitúrát. Csupa filmsláger. Az Oroszlánkirályból, a Cherbourgi esernyőkből, Dr. Zsivágó…

Tanítottam is, volt négy növendékem a Tel-Avivi Akadémiáról, akik zeneszerzést tanultak, de el akartak menni a filmzene irányába, és magántanítványként jöttek hozzám.

Én mindig azt tanácsoltam nekik, hogy ne legyenek zeneszerzők. Írhatsz két szimfóniát, és tíz évig a fiókban tarthatod, mert senki nem fogja eljátszani. És ha el is játssza egyszer, abból pont éhen lehet halni. Írjál hangszerelést, mert azt rögtön fizetik. Átadod a partitúrát, és kész az üzlet.

Hogy ünnepelte a századik születésnapját?

Az volt a terv, hogy eljön a Temesvári Román Opera zenekar nélkül, csak a szólisták, és eljátsszák a Varázsfuvolát a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekarral. Az az én kedvenc operám. Én vezényeltem volna a nyitányt. Ez Jeruzsálemben lett volna. Nem esett kútba, csak elhalasztották a vírus miatt. Július másodikán lett volna. Talán ősszel megtartjuk…

El tudna még dirigálni egy egész nagyoperát?

Hetente előveszek egy partitúrát, felteszem a lemezt, és végigvezénylem, hogy tréningben maradjak.

De egy fontos történetet még szeretnék elmesélni. A kommunisták csúnyán viselkedtek velem, amikor 1958-ban kitettek az operából, de elégtételt kaptam. 2019 júniusában történt, amikor július 5-én meghívtak Temesvárra. Az opera új igazgatója és a polgármester elhatározták, hogy díszpolgári címet adományoznak nekem. Mondtam, hogy örülök, habár elég későn. A fiammal mentem, hisz ő is Temesváron született. Örült, hogy viszontlátja a gyermekkora városát. Az ünnepség nem a polgármesteri hivatalban volt, hanem az operában, egy évadzáró Nabucco előadás volt. Telt ház. A nyitányt én dirigáltam. Utána fölmentem a színpadra, és átadták nekem a díszpolgári címet. Megköszöntem, de ez majdnem könnyekkel járt. Főleg az, hogy magam előtt láttam azt a pultot a zenekari árokban, ahol elkezdtem a pályámat. Mert az még mindig ugyanaz a karmester-dobogó volt. Hálás vagyok annak a darab fának, amiből ez a pult készült. Itt kezdtem, és ez biztosított nekem egy életre hivatást. Így köszöntem meg. Ez volt az operai életem megkoronázása.