Mindig hajnal előtt a legsötétebb

Tüntetők a Kikar Rabinon 2020. április 19-én - fotó: Bea Bar Kallos / Izraelinfo
Tüntetők a Kikar Rabinon 2020. április 19-én - fotó: Bea Bar Kallos / Izraelinfo

Izzadtan ébredek egy hülye rémálomból. A telefonra nézek, 4:45. Még sötét van, végtelen csend a mindig zajos utcán. Még több mint egy óra, mire felkel a nap. Nyitott szemmel a plafont bámulom. Nincs szél, a nyitott ablakon át csak a fülledt levegő árad be a szobába. A telefon pittyen. Breaking news: Az izraeli parlament megszavazta a vészhelyzet kihirdetését. Mostantól tilos tüntetni a lakhelytől 1000 méternél távolabb. Nem hiszem el. Valami különös álomnak tűnik csak. Képtelenség, hogy megtegyék. Elolvasom újra a hírt. A házunk előtt állok, kezemben a fényképezőgép, maszkos emberek egymástól két méterre, táblákkal, transzparensekkel, megfordulok, és már mindenhol ott vannak, jönnek folyton-folyvást a házakból, állnak az erkélyeken, a tetőkön, én egyre csak megyek, rendőrök állnak minden sarkon, de nem szólnak ők sem, hagyják az embereket kicsődülni az utcákra, az úttestre. Mire kiérek, az Allenby utca összes lakója is ott áll a házak előtt némán, “Ejn macav” (Olyan helyzet nincs, pontosabban: Képtelenség, Nem hagyjuk), és “Hamedina selánu” (A mi országunk, pontosabban: Miénk az ország) feliratú táblákkal, izraeli és fekete zászlókkal, kezükben magasra tartva a telefon apró fényét a sötétben. Egy fura ember érkezik, megismerem, a jeruzsálemi rendőrfőnök az. “Menjenek haza!” – ordítja, és lökdösni kezdi az embereket, de mindenki csak áll mozdulatlan, némán. Kattog a zár a fényképezőgépben, ahogy fotózom. Felébredek. Kinézek az ablakon. Épp oszlani kezd a sötétség.