A nyári Új Keletben megjelent írás
A koronavírus-járvány megváltoztatta a világ megszokott menetét. Egy-két ágazat kivételével ennek inkább a negatív hatásait látjuk, érezzük. Megérzi a család (bár nekem pozitív változást is hozott, rég tudtam ennyit együtt lenni a családdal), a munka, a szórakozás, lazultak a közösségi kapcsolatok. A hirtelen megállás mindenkinek felborította az életritmusát, s ettől sokan elveszettnek érzik magukat.
A gazdasági, politikai, társadalmi bizonytalanság miatt mindennaposak a tüntetések itt Izraelben. Nem tudjuk, mi történik velünk, segítséget sem kapunk sehonnan. Nem csak anyagi segítségről van itt szó, habár az sem elhanyagolható egy olyan időszakban, amikor a társadalom jelentős része rövidebb-hosszabb kényszerpihenőre kényszerült, ami sokszor fizetéscsökkentéssel vagy akár a jövedelem teljes elvonásával párosul.
De a lelki támogatás is hiányzik. Nem emlékszem, hogy a járvány ideje alatt egyszer is elhangzott volna vezetőink szájából némi biztatás. Viszont ijesztegetésből és fenyegetésből bőven jutott nekünk, arra pedig nem lehet építeni. Mondhatták volna: „Figyeljetek, nem pontosan értjük, mi történik, de ha fél évig azt teszitek, amit mondunk, akkor közösen túljutunk a nehezén.” Ehelyett óránként, naponta, hetente változtak az úgynevezett „tervek”. Ebből az átlagpolgár arra következtet, elképzelésük sincs, mit kellene tenni. Ez pedig reményvesztettséget és indulatokat hoz ki az emberekből. Megnövekedett az öngyilkosságok száma, érezhetően több a családon belüli erőszak, a mindennapi rutin hiányától feszültebbek a gyerekek, és aki családos és otthonról dolgozik, nehezebben tudja elvégezni a rábízott feladatokat.
Ezért örültem a hírnek, hogy tüntetést kezdeményeztek az idegenforgalomban dolgozók, az ahhoz kapcsolódó cégek, egyesületek és szervezetek. Tüntetésekből eddig sem volt hiány, de már ezeken is tükröződött a járvány egyik hatása, az elkülönülés. Nem utazunk együtt, nem ülünk együtt, nem tanulunk, dolgozunk együtt, nem szórakozunk együtt – ebből következően tüntetni is külön megyünk el. Pedig igazi eredményt csak együtt érhetünk el, egymástól elkülönülve (ha még rá is játszunk a széthúzás látszatával) csak kis engedményeket kaphatunk.
A turizmusról mindenki sejtheti, hogy az egyik legsérülékenyebb ágazat. Senki sem tudja előre megmondani, hogy mikor indulhat újra és hogyan, egyáltalán mikor lesznek ismét hajlandók az emberek utazni, világot látni – az új szabályozások vagy csak a saját félelmeik miatt –, és ha mennek is majd, milyen formában. Sokan gondolják úgy – hibásan –, hogy a turizmus egy idegenvezetőről meg a bulizó fiatalokról szól. De egyáltalán nem így van, a szakmánk nem felesleges, nem „bullshit”. A turizmus sok mindenről szól: közlekedésről, kultúráról, szórakozásról, ezek beszállítóiról, a kiszolgáló, karbantartó egységekről, a gyártókról, valamint az ő családjukról is. Egy ilyen iparág bedőlése magával ránthat egy sor további területet is. Nagyon sokaknak a szálláshelykiadás a kiegészítő jövedelme, a vegyeskereskedők, „sarki üzletek”, a turisztikai központokban lévő boltok mind az idegenforgalomból élnek, pedig nem is sorolják magukat a turizmusban dolgozókhoz, és a sor végtelenül hosszú.
A turizmus problémákkal terhelt ágazat Izraelben: A vendégszámot befolyásolja az állandó harci helyzet, a palesztin probléma, és akkor még nem is említettük, hogy az előzőek miatt mindennek (termékek, szolgáltatások) magasabb az ára az európai átlagnál. Egy hadművelet, háború nem egy, nem két évre képes visszavetni a turizmust. Hasonlóan rongálja az ország hírnevét egy palesztin lázongás vagy gázai rakétatámadás.
Pedig azt hihetnénk, hogy egy olyan kicsi országban, amelynek három tengere, két sivatagja van, ahol több ezer éves történelmi emlékek találhatók, és amely több vallásnak központi vagy szent helye – ott a turisták kígyózó sorban állnak a határnál, arra várva, hogy bejuthassanak. Magyarországra az elmúlt évben 12,5 millió turista látogatott, a durván negyedakkora Izrael 4,5 milliót fogadott, és az elmúlt évek kiemelkedő eredményeitől eltekintve eddig az átlag évente 1,5-2 millió volt. Természetesen ez is magával hozta az emelkedő árakat és helyenként a színvonaltalan kiszolgálást, a gyenge minőségű szálláskínálatot. Nem szívesen tettek pénzt a felújításokba, újabb beruházásokba, mivel hiányzott a megtérülés reális esélye. Az állam sokszor nyíltan ki is mondta, hogy nincs értelme túlzottan foglalkozni a turizmussal, amikor más ágazatok kisebb ráfordítással is több profitot hoznak. Mégis sokan szívvel-lélekkel végezték eddig is munkájukat.
Emellett az elmúlt években új, és igen nagy problémával szembesülhettünk: a tömegturizmussal, ami magával hozta az igénytelen, arc és lélek nélküli vendégforgalmat. Ennek veszélyét a turizmus megreformálása, a viselkedési, fogyasztói szokások megváltoztatása csökkenthetné, ha az utazók és az utaztatók a mennyiség helyett a minőségre koncentrálnának, követve a jelszót: „Láss kevesebbet, de érzékelj többet.”
Sajnos a turisztikai szakmák érdekében nagy lendülettel szervezett tüntetés nem mutatta meg, hogy legalább 400.000 ember élne meg belőle. Röviden szólva: a távolságtartás meg a klikkesedés, megfejelve néhány elhibázott felszólalóval és jelszóval („Turizmus vagy halál!”), majd a záró dobolásos-himnuszos happening a tök üres Kneszet előtti rózsakertben minden jó szándéka ellenére is inkább megmosolyogtató volt, mint hatásos.
Szóval: mi lesz a turizmussal? Az állam, vagyis a kormányzat még nem állt elő javaslattal, holott számos országtól leshetnénk el ötleteket, olyanoktól, ahol a turizmus húzóágazat, és nélküle a gazdaság veszélybe kerülhet. Átrendeződés persze mindig lehetséges, de a folyamat hosszú. Ismét a bizonytalanság a főszereplő. Ma jószerével csak kapkodást tapasztalunk meg egymásnak ellentmondó döntéseket.
Közép- és Nyugat-Európa egyes országaiban a határok nyitásáról beszélnek, de a turistát a 14 napos karantén várja, vagyis a két hetes nyaralásnak így fuccs. A másik ország 72 óránál nem régebbi vírustesztet kér, ezt a legtöbb országban nem vagy nagyon drágán lehet megcsináltatni. (A bécsi reptéren a gyorsteszt fejenként 190 euró. Belefér a nyaralási költségbe?) Ne is folytassuk.
Ha szervezett (csoportos) programról beszélünk, vajon hajlandóak lesznek-e az emberek egy tele turistabuszon utazni, éttermekben enni, múzeumokban tolongani, ha meg létszámkorlátozások lépnek érvénybe, akkor a költségek megemelkednek (hiszen az üres helyeket is ki kell fizetni). Lesz-e igény ezekre az utakra? Hányan mennek tönkre, szegényednek el a válság miatt, kinek marad pénze utazásra? Egyáltalán hova szerveznek utakat, melyik utazási iroda csődöl be és melyik éli túl, ki/mi marad meg – ezt majd csak hosszú idő múlva tudjuk meg.
És ha már ezekre nem lehet tudni a választ, akkor csapjunk hozzá még egy nagyon hétköznapi kérdést. A járműveken nem lehet korlátozni az utasok számát, az oktatási intézményekben és a vallási és munkahelyeken sem, a bevásárlóközpontokban és a szupermarketekben sem – ezeken a helyeken a járvány alatt is egymás hegyén-hátán voltak az emberek. Vagyis az életünk egyik terén lehet szabadabban élni, a pihenés, kikapcsolódás helyszínein meg nem lehet közel menni egymáshoz, se fizikailag, se lelkileg.
Ez nekem felfoghatatlan és megemészthetetlen. Ezért nem tudom, hogy mi fog történni a turizmussal, az országgal, a világgal.
Fotók: Szalai Viktor
Megjelent az Új Kelet újság 2020. júliusi számában.
idegenvezető Izraelben
