Subidubidú

Borgula civilpályán

Grafika: Salamon Sára
Grafika: Salamon Sára

A legveszélyesebb vagy legizgalmasabb feladatok is unalmassá tudnak válni a hadseregben egy idő után

1998 nyarán a lezárt területeken (Júdea és Szamária) teljesítettünk szolgálatot a századommal. Nem tipikus nehéztüzérségi feladatok voltak ezek, ez ugyanis viszonylag sűrűn lakott terület, ahol a palesztin és a zsidó lakosság szigorúan elkülönülve él, ágyúknak nincs helye errefelé.

Mi, hogy a telepes zsidókat védjük, és hogy „jól láthatóan jelen legyünk”, mindenhol jelen voltunk. Naponta véletlenszerű útlezárásokat hoztunk létre, és ellenőriztünk mindenkit, aki arra járt. Unalmasnak tűnhet, pedig egyáltalán nem veszélytelen feladat. Sokszor bukkantunk így olyan emberekre, akik életveszélyesek… Véreskezű, körözött terroristák (szerintük hős szabadságharcosok) vagy akár kábítószercsempészek, akiknek, ha bajba kerültek, rögtön viszketni kezdett a mutatóujjuk.

Eleinte nagyon óvatosak voltunk, és mindent a könyv szerint csináltunk: egy ellenőrzi a papírokat, egy biztosítja, egy védi a hátunkat, a tiszt pedig belátása szerint helyezkedik, és ha kell, bármikor közbelép. Minden megállított autó magában hordozza a konfliktus lehetőségét.

Nos, elég két hét és napi 5-600 ellenőrzött autó, és máris olyan unalmassá válik a nagy harci helyzet, hogy még az eleinte izgalmasnak tűnő szituációk is rutinná váltak.

Háfszek el motor (állítsd le a motort), dzsib el auíjá (add ide a papírokat), eftách el bágázs (nyisd ki a csomagtartót) – hanzott el erős angyalföldi kiejtéssel, ami néha eléggé komolytalanná tette az átvizsgálást. Emiatt aztán el-elvonultam a szakaszomtól, gondoltam, elvannak hadnagy nélkül is, és amíg ők dolgoztak, én – sajnos az életemben ez elég gyakran megesik –, figyeltem az embereket. Gondoltam, majd hasznát veszem ennek is, ha egyszer rendező leszek. Néztem az arcokat, figyeltem a kocsiban ülő nők riadt vagy dühös tekintetét, a gyerekek kíváncsi és néha ellenséges pillantásait, és – ezt nem lehet máshogy mondani –: bambultam.

Szóval nagyjából két hét telt el, amikor egy bambulás közepén hatalmas röhögésre lettem figyelmes. A katonák a fegyvereket leeresztve eleinte egyedül, majd kicsit később a sofőrrel együtt úgy röhögtek, hogy szinte összepisálták magukat. A sofőr lecsukta a csomagtartó tetejét, és még mindig röhögve elindult, a mögötte jövő autóknak meg csak integet a szakaszom, hogy menjenek, mert ők nem tudják abbahagyni a röhögést. Mi vaaaan?

Eleinte két lehetőséget fontolgattam:
1. Kitört a béke, bemondták a rádióban, hogy másnap leszerelhetünk, és mindenki kap egy tál ingyen humuszt a környék legjobb falafelezőjében. (Esélytelen.)

2. Mégis kitalálták a palesztinok a gyilkos viccet, amit a Monty Python szerint az angolok vetettek be nagy sikerrel a nácik ellen. (Még esélytelenebb.)

– Má? Mákárá? (Mi van, mi történt?) – ordítottam, és minden erőmet összeszedtem, hogy ne kezdjek el én is röhögni azon, ahogy ez a három barom a térdét csapkodja és levegőért küzd.

Egyszer-kétszer-háromszor is nekirugaszkodtak, hogy elmondják, mi történt, de minden próbálkozás röhögésbe fulladt. Megmutatjuk! Mutassuk meg! – mondta Nádáv, a helyettesem, aki eddig a pontig a Fapofa becenévre hallgatott. – Azt tudod, hogy mondják arabul, hogy: mi? Micsoda?

– Nem.

– Su.

– Su. Értem, és akkor most mi van? Ezen kellene nevetnem?

– Nem, dehogy. Most figyelj.

Összeszedték magukat, és a lehető legkomolyabb és legfenyegetőbb arccal leintették a következő kocsit. Kezdtem valami rosszat sejteni, nehogy valami megalázó vagy aljas dolog történjen, ami viccesnek tűnik, de a katonai bíróságon már nem lesz az. (Ilyenre is volt már példa.)

– Háfszek el motor, dzsib el áuíjá, eftách el bágázs – hallom ezredszer is.

A gyanakvó sofőr természetesen engedelmeskedik, a papírjai rendben vannak, valószínűleg sokadszor állítottuk meg azon a héten, és mindig ugyanaz történt vele.

A katonák – a megszokottól eltérően – odaállnak a csomagtartó mögé, és tágra nyílt szemekkel bámulnak a csomagtartóba.

– Bidubi? BIDUBI??? – kérdezi egyikőjük. Ennek semmi értelme, gondolom. Se arabul, se héberül nem jelent semmit az, hogy bidubi, akkor meg minek mondja, ráadásul ekkora kérdő hangsúllyal.

– Su bidubi? – kérdezi Muhammad, a sofőr, aki szintén nem érti, mit akarnak tőle. – Subidubi?

Kész. Mindenki röhög. Nagyon. Subidubi… subidubi… – mondja Nádáv, miközben konkrétan sír a röhögéstől. A 13. kerületi csávó (én) meg az arab csávó – ugyan fáziskéséssel, de – szintén elkezd röhögni és subidubizni.

Elnézést kérek Muhammadtól, hogy feltartottuk, és megígérem, hogy ez nem fog még egyszer előfordulni, de ő csak röhög, és azt mondja, ez volt a legviccesebb átvizsgálása, amióta csak él. Beül, elhajt. Reménykedem, hogy semmi nem volt eldugva a kocsiban, mert akkor az már Jeruzsálem felé tart.

Összeszedem a csapatot és röhögve leteremtem őket. Olyan magyar akcentussal, hogy hörögve fetrengenek a földön, és könyörögnek, hogy hagyjam abba, mert így még rosszabb. Megesküsznek mindenre, csak ne röhögtessem őket tovább, mert már fáj.

– Központ, itt Róka, a csapatommal befejeztük a mai ellenőrzést. Visszamegyünk – szólok a dzsipbe hajolva a rádióba. – Befelé, barmok! – mondom a csapatnak.

– Róka, itt a központ, baj van? Még van három óra a feladat végéig!

– Engedélyt kérek a visszatérésre, ott majd elmagyarázom!

– Rendben, engedély megadva. De mi ez a sírás a háttérben? Minden rendben?

– Beszéder… hákol beszéder. (Rendben, minden rendben) – mondom, miközben elindulunk a bázisra. Lelki szemeimmel már látom, ahogy a századparancsnokságon magyarázkodom.

– Subidubi – motyogom magam elé. – Subidubi.