Három hetes szünet után ismét lehetett tüntetni szombat este a Párizs téren, a Balfour utcai miniszterelnöki rezidenciánál. Izgatottan utaztam a fővárosba: mindig rejtély, hogy hányan jönnek el, mekkora, és milyen lesz ez a spontán népünnepély-tüntetés-performance-agora mikor mi, kinek mi a fontosabb.

Ezen a szombaton számomra a zene vitte a prímet. Baromi sokan voltak, és így a tüntetéshullám 17. hetére már sajátos szubkultúrává nőtte ki magát a tiltakozás dalokkal, rigmusokkal, előadói stílusokkal.

Először a szökőkút és a Terra Sancta kolostor között félúton botlottam egy népes zenekarba. Ez egy olyan dobolós banda volt, hogy korunk művészete címén a Carnegie Hall-ban is simán bemutatkozhatnának. Volt egy karmesterük, ő irányította a már pontosan kidolgozott jelrendszerüket, talán az afrikai tam-tam rituális törzsi zenéléshez hasonlító közös, együttes szívdobogásukat.

Iszonyú sok dob, sámándob, kanállal lábos, két lábos fedele, minden, ami zajt csinál, közben igazi fúvósok is, egy nagyzenekar ezekben az időkben munkanélküli zenészei, dudák, sípok, minden, amit fújni lehet, vagy nem lehet, de úgy teszünk, mintha, és ugrálunk hozzá. Tejes őrület, és csodálatos élőzene született a szemünk előtt. Minél hangosabban, mert Szara Netanjahu csöndet akar. Legalább fél óráig képtelen voltam elszakadni ettől a zenei együttestől.

Lehet fanyalogni, hogy miféle politikai tüntetés, ahol nincsenek beszédek, vagyis mindenki beszédet (is) tarthat, ha szerez magának egy megafont. De ez pont ilyen: mivel az izraelieknek mániája az önkifejezés, hát tele a tér megafonokkal, melyek a zenei aláfestéssel az ezerszínű, de Netanjahu menesztésében egyhangú politikai üzeneteket közvetítik.

Nehéz itt a műfaji meghatározás – minek is olyan a posztmodernben – egyszerre népi politikai fesztivál, tüntetés, a civilek színre lépése teljes hangerűvel, miután elvesztették minden bizalmukat a politikusokban, és nem, nem csendben, lehajtott fejjel vonulnak fel, hanem a lehető leghangosabban, csinnadrattával, a lehető legfigyelemfelkeltőbb módon. Ilyenek vagyunk mi, izraeliek, hangosak, kreatívak, mindenről van véleményünk, és azt világgá is kürtöljük, ha addig élünk is. Civil kurázsi ezerrel, ezért nem lehet itt soha igazán diktatúra.

Ilyen ez a hetek, sőt hónapok óta a szemünk előtt zajló forradalom: nincs vezetése, nem mondanak unalmas beszédeket mindenféle vélt vagy potenciális vezetők, akik majd ebből kinőve parlamenti képviselők lesznek, és ha ügyesen nyomulnak, még miniszteri kocsit is kapnak a fenekük alá. Itt még a nép csiszolatlan, ösztönös hangja szól, ha úgy tetszik artikulálatlanul – már ami a politikai pártokat illeti, – de valójában nagyon is pontos szavakkal kifejezve, artikulálva mindent ami fáj, és mindent amit szeretnének. Ebből legfeljebb egy újságíró nőhet ki, Orly Bar-lev, aki az interneten az elejétől élőben közvetíti, amit a főáramú média még most is nagyrészt háttérbe szorítana, de hiába, mert többször már többen nézték Orlyt, mint a legnagyobb, a 12-es csatornát.

A rezidenciához közeledve, a rendőrök kordonja előtt, a Netanjahu családhoz közelebb inkább vokálisak voltak a megafonok maximumra állításával a zene hangjai, de azért az instrumentális műfaj is képviseltette magát rengeteg műanyag bazuka, s néhány dob révén. Itt nagyobb jelentősége volt a szöveges muzsikának, és a világon tényleg mindent elkövettek, hogy ha egy mód van rá, akkor meghallja őket a kormányfő és neje, valamint idősebbik fia, és ha lehet, szövegeikből kiderüljön számukra, hogy itt az utcán a pórnép körében mennyire elítélik a korrupciót, a pökhendiséget, az istenadta nép semmibe vevését, és még hosszan sorolhatnám.

Ezen a helyen a stabil taktust a rendőröktől elválasztó bádogkordon ütemes rugdosása adta, még fáj a bokám, de megérte. Voltak, akik a náluk található izraeli, fekete és rózsaszín zászlók erőteljes kordonhoz ütögetését is ritmuskeltő eszköznek tekintették. Emiatt olykor-olykor váratlanul egy-egy már-már eszét vesztő rendőr odarohant, kitépte kezükből a zászlót, és diadalmasan, a tömeg súlyos felhördülésének hangjaira elvitte. Szerencsére pár pillanat múlva már nyújtották is a zászlótól megfosztott népi zenészeknek az újabb, máskor főként lengetést szolgáló eszközt.

Több ez mint folklór, a nép hangja maga. Itt annyira belefeledkeztem az újabb szöveges rigmusok és zenei motívumok gyűjtésébe – elvégre Bartók és Kodály meghatározta zenei kultúrán nőttem fel –, és persze a lábbal kordont rugdosásba, hiszen magam is része lettem ennek a nagyszerű zenekarnak, hogy észre sem vettem, hogy közben kiürült a tér szökőkút és Agron út közötti, addig szintén amatőr zenészekkel teli szegmense. Utóbb kiderült, hogy ők menetelni kezdtek Jeruzsálem belvárosában, hogy alapvetően szövegcentrikus dalaikat megismertessék az egész várossal.

Én meg közben csak úsztam a hangokkal, nagyon felemelő volt az egész. Voltaképpen a politikai üzenet miatt mentem, de igazi művészi élményt is kaptam ezekben az ínséges időkben. Jövő héten ismét megyek, hogy fölfedezzem az izraeli népzene újabb rétegeit.

Fotó: frankpeti / Izraelinfo

Fotók: frankpeti / Izraelinfo