Köszönöm, Bezek?

Zehu Ze – egy híres szkeccs magyar háttere, avagy az izraeli televíziózás hőskora

Rivka Michaeli és Moni a Zehu Zében
Rivka Michaeli és Moni a Zehu Zében

Az ikonikus műsorról, a Zehu Zéről kevesen tudják, hogy a húszéves fennállása alatt magyar gyártásvezetője volt Bodnár Éva személyében.

Úgy tudom, hogy a Köszönöm, Bezek? címen elhíresült paródiának te voltál az ihletője. Mint magyar olét engem is gyakran faggattak erről, de a mai napig sem tudom, mit is jelenthet.

– Rivka Michaeli szerint nem is engem parodizáltak ki, állítólag volt egy másik mefika (gyártásvezető), aki szintén mindenre azt mondta, hogy köszönöm.

Még egy túl illedelmes mefika? – kérdezem hitetlenkedve. Később, amikor rátalálok a jelenetre az interneten, már nem is kérdéses, Rivka Michaeli Éva szőke haját utánzó parókát visel, és magyar fülnek egészen ismerősen ejti az „izraeli televízió”-t.

– Az tény, hogy elég sokszor rám szóltak, hogy hányszor tudom még azt mondani, hogy köszönöm? Legyek már izraeli! Mert mi, magyarok mindent megköszönünk, de ez itt furcsán hangzik. Mindenesetre nálunk, a Zehu Zében ment le Rivka Michaeli és Moni szereplésével ez a szkeccs, amelyben egy házaspár reménytelenül próbálkozik telefonálni valahová, de a hívás folyamatosan félremegy. Teljes a zűrzavar. „Gezek, nem Bezek. Így kell mondani. Köszönöm, Bezek. Így mondják magyarul.” Javítgatják egymást. Végre valaki válaszol, de akkor megszakad a vonal, és erre Moni azt kiabálja a kagylóba, félig magyarul, hogy: „Köszönöm, Bezek?” Ezek a szkeccsek, maarhonok (tréfás jelenetek) a mai napig élnek a köztudatban. Ha elmész a piacra, az árus éppúgy tudja, hogy kik azok a Zkenim Sel Tveria, Hagasas Hahiver, és ugyanígy a Köszönöm, Bezek?-et is.

A Zehu Ze 1991-ben, az öbölháború alatt írta be magát az izraeli történelembe, amikor egy egész országban segített tartani a lelket. A Zehu Ze kezdetei még az izraeli tévézés őskorába, az 1980-as évek elejéig nyúlnak vissza. Csodálkozva konstatálom, hogy más országokkal ellentétben ilyen későn kezdődött Izraelben a televíziózás. Az egyetlen adónak, amely 1966-tól működött, a feladata sokáig oktatási segédanyagok, kisfilmek sugárzása volt. 1982-ig, az első libanoni háborúig állandó híradó sem volt. Az oktatóműsorokból alakultak ki később a szórakoztató műsorok, amelyek már az egész családnak szóltak.

– 1980-ban kerültem a Televizia Halimudithoz, az egyetlen működő csatornához – válaszol Éva. – A kezdetleges körülményekre jellemző volt, hogy a szükségletek összeírásához egy ember rohangált körbe, kezében kis füzettel, hogy kinek van szüksége egy kis stúdióra vagy vágásra? Magyarországon ekkorra már rég kialakult a műsorok szakmai osztályokon történő gyártása. Azt a tudást, amit én magamba szívtam a Magyar Televízió és a főiskola mellett, itt nagyszerűen tudtam gyümölcsöztetni. A kapacitás megszervezése, a költségvetés összeállítása, hogy egy műsorhoz ki kell tudni számítani, hány világosító, hány beépítés, hány sminkelés vagy előkészítés, parókák, jelmezek kellenek. Ennek akkoriban még nem alakult ki itt a rendszere. Nagy szerencsémnek érzem, hogy részt vehettem a kezdetekben. 

A Zehu Ze sikerszéria volt. Ugyanakkor felkérést kaptunk az izraeli háborúk során elesett katonák emlékműsorának a legyártására, aminek egyben hét évig a szerkesztője is lettem. Ez ma sokkal inkább ideköt ehhez az országhoz. Gondolj bele: azokkal a versekkel vagy levélrészletekkel foglalkozni, amelyeket az elesett katonalányok és -fiúk, zsidók és drúzok írtak, amelyekből végül is a műsor készült. Mai napig őrzöm azokat a leveleket az elesett katonák szüleitől, akiknek három percre, mert ennyi ideig tartott egy-egy betét, visszahoztuk a gyermekét a televízió képernyőjén. Ez a műsor igazi, méltóságteljes emléket állított az elesett fiataloknak.

De producere voltál a Herzl Tivadarról készített dokumentumfilmnek is – evezek e torokszorító téma után más vizekre.

– Herzl Tivadar halálának századik évfordulója alkalmából, 2004-ben megkeresett a Magyar Televíziótól egy forgatócsoport egy koprodukció ötletével. A megkeresés után törni kezdtem a fejem, kihez is fordulhatnék, így jutottam a Nyolcas csatornához, ahol nagyon nívós dokumentumfilmeket készítenek, és sikerült az érdeklődésüket felkeltenem. Így jött létre ez a Herzl életét a naplóbejegyzéseire felfűző dokumentumfilm, amelyet Ausztriában, Magyarországon és Izraelben forgattuk. A filmben meginterjúvoltuk Simon Pereszen kívül, aki könyvet írt Herzlről, Benjamin Netanjahu akkori pénzügyminisztert is, hisz, mint tudjuk, Herzl nagy álma az volt, hogy gazdaság jöjjön létre Izraelben, pénzügyi befektetőket hozzon az országba, sőt a Bank Leumi elképzelése is tőle származik. Interjúalanyaink közt szerepelt többek közt Ron Huldai, aki már abban az időben is Tel-Aviv polgármestere volt.

Ahogy halad az interjú, egyre inkább érzem, hogy az apropó, az egész országban ismert poén, a Köszönöm, Bezek? csak a jéghegy csúcsa, és Éva munkássága, két hazájához való hűsége az, amiről inkább beszélnünk kellene. Nemcsak az izraeli televíziózás megszületése körül bábáskodott, de 1987-ben részt vett a Magyarország és Izrael diplomáciai kapcsolatfelvételét megelőző kulturális eseménysorozat megszervezésében: ezért a tevékenységéért állami elismerésként megkapta a Pro Cultura Hungariae díjat, amelyet Hiller István oktatási és kulturális miniszter adott át neki.

– Igen. Ehhez az időszakhoz sok megindító emlékem fűződik. Így az izraeli Tizmoret Hakameri együttes vendégszereplése a budapesti nagy zsinagógában és a Kongresszusi Központban. Erre az útra egy egész izraeli csoport is elkísérte a zenekart, így egy hatalmas kirándulóbusszal érkeztünk a Kongresszusi Központ elé, ahol már ott állt a Magyar Televízió közvetítőkocsija. Leszálltam, és ott állt szemben velem Apró Attila, akivel régen nagyon sokat dolgoztam együtt a zenei osztályon. Zokogva borultunk egymás nyakába. Mondtam magamnak, hogy a kör bezárult. A budapesti Bodnár Éva megérkezik egy izraeli csoporttal, egy zenekarral, és egy ilyen eseményen fog forgatni: ez olyan ajándék az élettől, amelyet mai napig nem tudok hogyan megköszönni. Ez egy újabb olyan élmény, amely a két országhoz köt, ha belegondolsz, mindkét irányban.

Persze hogy aztán csináltunk dokumentumfilmet a nagy orosz alijáról az 1990-es évek elején. Látni, ahogy a hajnali vonattal megérkeztek a Keleti pályaudvarra a kis cókmókjukkal, és aztán délután felszállnak az El Al-géppel… Végigkísérni a napjukat Budapesten a volt katonai laktanyában, az is nagyon megrázó volt. Átéltünk egy terrortámadást is. Azt a buszt robbantották fel, ami mögöttünk jött.

De hát mi az egy izraelinek… – teszem hozzá ironikusan.Katan alenu, semmiség… – mondjuk egyszerre, nevetve.


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>