Ez a történet március közepén kezdődött. A már nyugdíjas házaspár, akik – egy kis túlzással –akkor láttak orvost utoljára, amikor megszülettek (ez a tény történetünk további menetében kiemelt fontossággal bír!) jól sikerült görögországi kiruccanásukból hazatérve korán nyugovóra tértek. A férjnek azonban másnap reggel sehogyan sem akaródzott felkelni. Fájt a feje, lüktetett a halántéka, húzta vissza az ágy, és még hőemelkedése is volt! Márpedig mint köztudott, ha egyszer egy férfinál akár csak egyetlen vonásnyival 37 fölé kúszik a hőmérő higanyszála, akkor minimum az egészségügyi kormányzat fejét kell riasztani. Lévén azonban a hét vége, beérték a háziorvossal, aki sok éves praxisa alatt a mindig és mindenre bevált javallattal állt elő: sok-sok folyadék, naponta többszöri inhalálás, priznic, láz- és vérnyomáscsökkentő és fájdalomcsillapító, ha kell. (Sietve teszem zárójelbe: mintha Svejk, a derék katona tisztiorvosától tanulta volna a szakmát, már csak a beöntés hiányzott!) Csakhogy a beteg állapota másnapra sem javult, sőt a másnap másnapjára sem, de akkorra már senki nem vette fel a kagylót a vonal túloldalán. Jó pár nap ment így el, míg végre sikerült újra segítséget kérniük. És innentől adjuk át a szót történetünk főhősének, a kálvária elszenvedőjének.
Mindenkitől kértük a kovid tesztet – idézi fel történetének azt a fázisát, amikor még tudott magáról –, mert a háziorvosunk változatlanul tekerte az imamalmot, hogy inhaláljak, meg effélét, pedig akkor már alig éltem. Nem vagyok nyámnyila pasas, kosaras éveimben 185 centivel regisztráltak, és egy éve még vertem a százat a mérlegen. Szóval, ha engem valami ágynak dönt, annak oka kellett, hogy legyen, de a körzetis szerint nem produkáltam a protokoll szerinti tüneteket, ezért irreleváns kirendelni a kovid-tesztelőket. Ekkora marhaságot! A nejem sírva könyörgött, ő meg azzal jött, hogy irreveláns! Ha nem szarakodik velem öt napig, talán nem fordul ennyire súlyosra a helyzetem. Utóbb mesélték, hogy akkor még nem volt kialakult rendje, mit kell tenni a kovid-gyanús páciensekkel. Végül a feleségem kierőszakolt egy mentőt, ám azoknál meg nem voltak a teszthez szükséges mit tudom én mik. Minden esetre nem mertek nem elvinni, mert akkor már nagyon a végemet jártam. Teljes volt a filmszakadás.
Két hétig se kép se hang. A család minden délután telefonált a kórházba, de akárki is vette fel a kagylót, csak annyit mondott, hogy válságos. Ugyan mi mást mondhattak volna, hiszen azon túl, hogy az okosok adtak egy nevet ennek a nyavalyának, mindenki a sötétben tapogatódzott. Szóval két hét intenzív után kezdtek költögetni. Az első éber képem, hogy fehérbe öltözött szkafanderes valakik fölém hajolnak és matatnak a testemen, de arról, hogy hol vagyok és miért, fogalmam sem volt. Hogy aztán ezek férfiak voltak vagy nők, netán földön kívüli ufók? Mozdulni sem tudtam, olyan gyenge voltam, mint a pille szárnya.
Öt hétig élveztem az intenzív vendégszeretetét, a kiszolgáltatott mozdulatlanságot. Közben persze kaptam mindenféle akármit, ha igaz, még kísérlet alatti szereket is. A kórház utólag sem adta ki titkait, de bánja a fene. Nyilván okuk volt rá, de ha tudatomnál vagyok, én bizony mindent aláírtam volna. Összeomlott a keringésem, leesett a tüdőkapacitásom és ami ezzel jár.
Két hétig voltam lélegeztető gépen. Mindenféle kábelek és vezetékek lógtak ki belőlem. Ilyenkor nem vagy ura magadnak, gépek működtetnek: élsz, amíg be vagy dugva a konnektorba és jön az áram. Mindkét kezem lekötve, egy vastag cső a számban, és az orromba vezetett szondával tápláltak.
Öt hét alatt 17 kilót fogytam!
Nem mondom, volt miből, de azért… Amikor már kommunikatív lettem, azzal biztattak, hogy aki ennyi időt tölt a lélegeztető gépen, annak általában vége, még a sokkal fiatalabbak is hamarabb beadják a kulcsot, úgyhogy reménykedhetek, ha már eddig kihúztam. Azt mondták utólag, hogy azért sikerült talpra állnom, mert 67 éves korom ellenére kitűnő kondícióban voltam amikor behoztak, azt leszámítva, hogy féllábbal már a sírgödörben álltam. Érdemes volt velem kínlódni, mert sikerélménnyel kecsegtettem a stábot, meg persze javítottam a statisztikákat is. Volt mit babrálni velem: mindkét oldalamon tüdőgyulladás, egekbe szökő vérnyomás, magas láz, egyszóval mindenféle ami átsegíti az embert a túlvilágra.
A fertőző intenzívet három negatív teszt után hagyhattam el, katéterekkel, pelenkával, rengeteg csővel és huzallal oda-vissza. Embertelen melót végeznek az ott dolgozók! Orvosok, ápolók meg a technikai személyzet is. Ezeket a gépeket nem lehet magukra hagyni egy pillanatra sem, minden rezzenés új beállítást követel, szóval
itt nincs olyan, hogy mindjárt jövök csak elszívok egy cigit.
Vagy most vagy soha! Baromi nagy a felelősség! Vedd hozzá hogy akik közelünkbe jönnek egész nap szkafanderben dolgoznak, ami nem szellőzik és szerencsés, aki háromóránként kimehet mondjuk pisilni. De van ennek a szkafanderbe bujtatott kísértetjárásnak egy különösen fájó vonatkozása is: fogalmad sincs, hogy kik kezelnek, kiknek kellene megköszönnöd, hogy egyáltalán élsz. Tiszta horror, nem?!
Aztán ahogyan jobban lettem, le-levettek a lélegeztető gépről, ám egyik alkalommal valamit rosszul kalibrálhattak, vagy én nyeltem félre, vagy a számítógép adta meg magát, úgyhogy majdnem megfulladtam. Azonnali gégemetszést kellett végrehajtani. Különbség? A lélegeztető a garatig ér, a gégemetszés során ledugott cső azonban sokkal mélyebbre megy le. Ugyan beszélni nem tudsz, de hogy úgy mondjam komfortosabban tudsz szuszogni. A megölő ellenségemnek se kívánom!
Három hét után toltak át a lazább intenzívre. Az már majdnem olyan volt, mint egy szanatórium. Borzasztóan gyenge voltam, még a kezemet sem tudtam megemelni, de ott már nemcsak a testemet gyógyították! Harmadnap bejött hozzám egy gyógytornász, aki nyilván látta, mennyire le vagyok eresztve, és azt mondta:
Fogja még maga ezt a sztorit mesélni és kurva nagy sikere lesz.
Meglátja, túléli! Kevesen dicsekedhetnek ilyesmivel manapság! Mutogatni fogják, mint a világ csodáját!
Ez a pár mondat kis túlzással majdcsak annyit ért, mint az egész terápia együttvéve, vagy talán még annál is többet! Hitet adott, hogy lesz ez még másképpen is, miközben mondom, fecskendővel itattak,
szondával kaptam a csülök-pörköltöt és pelenkáztak, mint egy kisbabát.
Teljesen magatehetetlen voltam. Hetekig feküdtem kiterítve, amikor végre megszabadítottak a csövektől és kimehettem zuhanyozni. Kimehettem… Értsd: kitoltak egy kerekes kocsival a fürdőszobába. Nem lehet elmondani milyen az, amikor az ember ül és folyik rá a meleg víz és végre nem más törli a fenekedet, mossa a kezed, hanem te magad nagyjából egészében egyedül.
Emberfeletti, amit a személyzet teljesít. Természetesen mint mindenütt, itt is voltak szarháziak. Egy figurát külön is megjegyeztem magamnak. Egyik nap megszomjaztam, de ugye se beszélni, se mozdulni nem tudtam még, ezért az ágyban kezdtem szerencsétlenkedni, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Odajött az a nyikhaj, rám kiabált, hogy ne csináljam a fesztivált, és adott egy tockost. Én valamikor, még erejem teljében, ilyen kripliket reggeliztem, most meg csak feküdtem, mint egy béka a szertárban, tűrtem, mert még se köpni, se nyelni nem tudtam. Megfogadtam, ha egyszer felépülök és innen kiszabadulok, kitekerem a nyakát. Ezt csak azért mesélem el, hogy legyen ellenpontja annak a sok ezer egészségügyisnek, aki a lelkét is kiteszi a betegeiért, akik velünk élnek és velünk halnak a szó legszorosabb értelmében, de mindig akad egy, aki az egész szakmát bemocskolja. Sokáig csak azon járt az agyam, hogyan tudnám megbosszulni piszokságát. Elmesélem, ha megígéred, hogy cinkosom maradsz. Napokig gyötörtem magam, mert
ahhoz is erő kellett, hogy akkorra legyen tele a pelenkám, amikor ő az ügyeletes.
Sikerült! Ez volt az én viszonzásom!
De hát a baj nem jár egyedül. Az egyikből szabadulsz, nyakadon a másik. Öt hétig feküdtem, mint a letett bot, és fekvéseim lettek. Ma már tudom, Európában az a bevett szokás, hogy minden beteg ágyának a kórlapján van egy rubrika, amit ki kell tölteni: ki, mikor, merre és hogyan mozgatta a beteget. Lehet, hogy azóta már nálunk is ez járja, de nekem még három hónapig kellett itthon kezelni a sebeimet, de felejtsük el! Visszamenőleg semmi ilyesminek nincs jelentősége. Csak a végeredmény számít: élsz vagy halsz?
Sokat lendített rajtam, amikor egy hónap után felhívhattam a feleségemet. Ugyan tilos lett volna, de minden lakatnak van kulcsa! Ne gondold, hogy megvettem bárkit is. Nem! Semmilyen szempontból nem voltam olyan helyzetben. Azt hiszem engem kedveltek, értékelték az igyekezetemet meg a kitartásomat, mert azért ez az öt hét nem volt egy hawaii kéjutazás. De ami után beszélhettem a családdal, napról napra javultak a mutatóim!
Én voltam a legidősebb túlélő az osztályon!
Március 26-án vitt el a mentő és május 1-jén engedtek haza. Egyedül ültem be a kocsiba, de otthon a lépcsőn még nem volt erőm felmenni. A biológiát nem lehet becsapni! Ott volt mindenki. Fiam, lányom, menyem, nejem, unokáim. Én voltam egyedül, aki nem sírtam.
Akkor most minden rendben? Kikapcsolhatom a magnót?
Beleférne még egy mondat az asszonyról? Kicsi, vékony, törékeny, és bár a tesztje az első pillanattól pozitív volt, tünetmentes maradt mindmáig. Ezt fejtsék meg az okosok! Amióta itthon vagyok, minden hozzáférhetőt elolvasok a kovidról, most például azt, hogy már itt van a küszöbön a gyógyszer. Vannak kétségeim, de ne legyen igazam. Ez egy alattomos, észrevételül gyilkoló vírus, akit éltet a halál.
Azért téged mégiscsak kihúztak a slamasztikából!
Minden köszönet, elismerés és hála azoké, akik egy olyan kórral küzdenek, amelynek talán ma is csak a nevét tudják. Kevesek féltett titka, hogy merre van innen a kifelé.
És neked, merre a hogyan tovább?
Tervezem, ha egyszer vége lesz ennek a rémálomnak, megkeresek mindenkit, akinek köszönettel tartozom. Egyenként megölelem őket, és mindet jó alaposan megnézem, hogy milyen az arca, a haja színe, a szeme, öreg-e vagy fiatal, mert nem akarom elfeledni egyiküket sem. Mindmáig a szkafanderes alakokkal álmodom, akik mind egyformán személytelenek. Ez így nem igazság!
Nekem külön szerencsém volt, hogy tudtam, itthon vár valaki. Tünetmentes vagyok, és azt mondják, különös kegyeltje vagyok a sorsnak, mert nincsenek visszamaradt szövődményeim, sőt már dolgozom is négy órában egy autószerelő haverom műhelyében. A nejem szerint bolond vagyok. No nem a meló miatt, hanem azért, mert én bizony rászólok mindenkire, aki maszk nélkül jön szembe velem az utcán. Attól félt, egyszer valaki még jól orrba fog vágni, mert hogy kötözködöm. Én meg kötelességemnek gondolom figyelmeztetni a felelőtleneket. A marhája még nem tudja, hogy mitől mentem meg, ha megfogadja szavam. Ha csak sejtené, örökre hálás lenne nekem…
Újságíró
