Magam előtt látom az 1930-as évekbeli Tel-Aviv poros, forró homokdűnék szegélyezte utcáit, amelyeket kortársak leírásaiból is ismerhetünk, és oly gyorsan oly sokaknak kedvét szegték. A jaffai pályaudvart, ahová a huszonéves fiatalember megérkezhetett, a legyeket elhessegető kezeket, az Allenbyn korzózó embereket, akik megpróbálnak úgy járni és úgy viselkedni, mintha nem is a Közel-Keleten, hanem valahol Európában élnének.
Stefan Braun, a későbbi tel-avivi divatkreátor, szőrmebundaszalon-tulajdonos 1914-ben született Pozsonyban. Nagybátyjától tanulta a szűcsmesterséget. 1938-ban vándorolt ki az akkori brit mandátum területére.
Divatot teremtett. Itt sosem voltak könnyebb évek. Míg a kezdetekkor a második világháború adta a taktust, addig később a fiatal állam megalakulását követő honvédő háborúk fosztották meg az itt lakókat a felhőtlen élet reményétől. Furcsa, fordított párhuzam, hogy ezekben a vészterhes korszakokban virágzott Braun szőrmeszalonja, és mire igazán megérkezett a jólét, az üzlet is bezárt. Mondhatjuk, hogy szőrmekölteményeiben álmokat árusított, egy olyan világét, amelyben nem számít, ha esik az eső, hamszin van, pára és negyven fok, a tikkasztó valóság nem létezik, csak a képzelet és annak nagyszerű alkotásai.
Életművész, divatkreátor. Hol voltak akkor még a mai trendek, amikor egyáltalán nem csodálkozunk, ha egy-egy jó nevű divattervezőről megtudjuk, hogy homoszexuális? Ebben az időben még börtönbüntetésre ítélhették azt, akiről kiderült a „ferde hajlama”.
Stefan Braun következetesen ott és akkor volt az és ami, ahol józan számítás szerint nem lehetett volna – sem homoszexuális, sem világhíres szőrmeszabó.
Szó szerint megelőzte a korát. 1950-ben nyílt szőrmeszalonjának alkotásait nemcsak a hazai jómódú polgárok, de olyan világhírességek is viselték, mint Marlene Dietrich, Elizabeth Taylor, Sophia Loren.
Színes, izgalmas mikrokozmosz alakult ki körülötte. A korabeli filmeken, fényképeken feltűnik a kényes ízlésű divatkreátor, ahogy női ügyfelei vállán igazgatja a gyakran mai szemmel is izgalmasan ható kabátkölteményeit, máshol az éjszakai bárok, éttermek, partik közkedvelt alakjaként látható, barátok gyűrűjétől övezve.
Nők és férfiak, akik élvezték a sármos ember társaságát. Otthona a bohém élet központja, titkos összejövetelek, partik helye, ahol a vendégek bátran vállalhatták önmagukat. Nem a szabadosság, hanem a szabadság helye.
Az életéről készült dokumentumfilmben élettársa, Laci mesél ezekről az évekről, a szerelmükről, majd arról a keserűségről, amikor Stefan megcsalta, aztán újabb és újabb fiatal és szép férfi szeretők követték őt a sorban. Egy idő után bejelentette, hogy elhagyja, és egy luxushajóra szegődik pincérnek.
Szerencsétlenségére hajóra szállása előtt súlyos tüdőgyulladást kapott, és a hűtlen szerető meglepő odaadással ápolta a beteget. Mikor meggyógyult, visszafogadta magához. A pár végül együtt maradt, pedig ez Lacitól teljes alárendelődést követelt, és gyakorlatilag szolgai szerepre kárhoztatta.
Az egyik riportalany, Stefan Braun rokona mondja, hogy milyen gazdagság volt a szalonjában – a bútorok, az egész berendezés. Elcsodálkozom: rég nem hallottam ilyen kontextusban emlegetni a gazdagságot, régmúlt korok embereinek vélekedését idézve, akik képtelenek a különbségtételre a szellemi és a pusztán anyagi értékek közt. Stefan Braun szalonja nem a bútorok esetleges drágasága miatt volt „gazdag”, hanem az ízlés, a szépérzék, a fantázia munkálta tér miatt, amelynek kialakítása ma belsőépítészek, lakberendezők dolga.
A keserédes évek boldogsága után az 1980-as évekre az állatvédő szervezetek munkája nyomán egyre inkább ellehetetlenült a szőrmekereskedelem. Hiába méltatlankodott Stefan Braun, hogy nem érti, a bőrcipőkkel szemben miért nincs az embereknek hasonló ellenérzése. Ez sem segített.
Az oly sok éven át legendás szőrmeszalon az 1980-as évek végére tönkrement, és bezárt. Az akkor már a hetvenes éveiben járó Stefan Braun hamarosan, 1990-ben meghalt. Gyermeke nem volt. Vagyonát – családja meglepődésére és csalódására – hűséges, kitartó élettársára, Lacira hagyta.
„Az élet célja a halál” – idézte, ma sem tudom, kitől, a magyartanárom, egy életen át tartó vitára sarkallva engem. Nem! Az élet célja – ezzel a bölcselettel ellentétben – a késztetéseink, a vágyaink legteljesebb kiélése a legkevesebb megalkuvás árán.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Stefan Braun története, azé az emberé, aki mert és tudott azzá válni, amivé akart. Aki képes volt átalakítani – pusztán vágyai által – a pőre valóságot.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Festőművész
