Bezárt világ – nyitott könyvek
Mai könyvajánlóm nőkről szól, természetesen nem csak nőknek!
Szvetlana Alekszijevics – Nobel-díjas Belarusz írónő ekként konferálja fel írását; „Nem a háborúról írok, hanem az emberről a háborúban. Nem a háború, hanem az érzések krónikáját írom. A lélekét.”
A mű címe: Nők a tűzvonalban. Az eredeti cím oroszul, tükörfordításban így szól: a háborúnak nem női arca van. Egy orosz anyanyelvű barátnőm volt segítségemre, amikor körülírtam, mit is olvasok, és ő rögtön felismerte. A tükörfordítás szerintem jobban érzékelteti a könyv tartalmát…
Kőkemény olvasmányba gyűjtötte Szvetlana Alekszijevics a frontot megjárt nők vallomásait. Több száz asszony emlékezett vissza, mesélte az átélteket az írónőnek, aki hét éven át gyűjtötte az anyagot könyvéhez. A regény nők monológjaiból áll, akik a háború kegyetlenségéről, a nők szerepéről és az átélt szenvedéseikről beszélnek. Megírta a Szovjetunió nagy háborúját. Női szemmel. Egy 20. századi történelmi tabló ez, erős nőkről, akik helytálltak.
Sok mindent megérthetünk ebből a gyűjteményből: például az elbeszélők megdöbbenését azon, hogy milyen civilizált, takaros körülmények között éltek otthon Németország lakói a háború alatt, előtt. Felbőszítette őket sok olyan banális dolog, mint a kávéillat, a kétszersült, a fehér lepedők, a tiszta törülközők, a vécépapír. Mert ezt találták elképedve, az ellenséget hazájukig visszakergető nők Berlinben. Talán ez az értetlenség és végtelen disszonancia volt az oka a „luxuscikkek” elorozásának. A könyv által felőlük látunk rá a mi térségünkben is jól ismert motívumra: a szovjet katonák elementáris érdeklődésére a németek és szövetségeseik tárgyai, eszközei, órái, ékszerei iránt, hogy ezzel bosszulják meg és kárpótolják az övéiket.
Talán nemcsak rám hat az újdonság erejével, hogy ezek a nők szinte kivétel nélkül maguk jelentkeztek – sokszor csalással, hazugsággal, szüleik és a besorozók akarata ellenére, magukat idősebbnek kiadva – a frontra. Hazafias hevületük nem ismert határt. Meg akarták védeni országukat, pótolni elesett bajtársaikat, vagy férjükkel, fivérükkel lenni, amíg lehet.
Ugyanakkor beszédesek a vakfoltok is.
„Eltelt fél év… A túlterheltségtől már nem voltunk nők… Elmaradt a… Felborult a biológiai ciklusunk… Érti? Rettenetes volt” – jegyzi egyik interjú alanyának szavait a szerző.
Szó esik azért a szerelemről és annak elfojtásáról is a háború és a halál árnyékában, emberszeretetről és az iszony tapasztalatáról. A mélységes részvét és az eltompulás mind velejárói ennek a rendkívüli létállapotnak. Annak, amikor a katonanő harapdálja a kezét az égő falu miatt. Annak, amikor végtelenül hálás, hogy nem árulja el a falu lakossága, amely látta, hogy partizánokkal tart kapcsolatot. A kihallgatások rémülete is beléjük ég, a kínzások ellen kifejlesztett ön-hipnotikus magatartásé: csak a cellába visszaérve érezték a fájdalmat, addig tartották magukat, és csak azután ájultak el.
Arról is szól a könyv, hogy a háború utáni életbe való visszailleszkedés milyen komoly traumákat hordozott. Az előtörő sírás, az írás elfelejtése, a dadogás, a rémálmok betörése az elkövetkező évtizedekben: az elbeszélhetetlen múlt kísértése.
Kíméletlenül őszinte, erős könyv. Elképesztő sorok, történetek, kendőzetlenül, érzelmekkel, fájdalommal tele. Megerősíti az olvasóját abban, hogy mi mindent kibírunk, ha van akaraterő és elszántság.
Végezetül egy nagyon igaz és találó idézet, melyet teljességgel magaménak érzek és úgy vélem, sok mindent elárul: „Sajnálom azokat, akik elolvassák ezt a könyvet, de azokat is, akik nem…”
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban, HELIKON KIADÓ KFT, 2016
Fordító:Földeák Iván
1990-től Izraelben élő főállású bankár a Bank Leuminál, szenvedélyes olvasó, főként magyarul
