Így hirdettük a fényt

A mi alijánk decemberi virtuális klubja

Fotó: Szalai Anna

Hanuka utolsó estéje. Mind a nyolc gyertya és a kilencedik samesz lángjával hirdetjük a fényt. Felhangzik a Maoz cur, héberül, és utána magyarul is.

Zengjünk hálaéneket.
Apró lángok, égjetek.
Ameddig egy kunyhó áll,
lobogjon a gyertyaláng.

Hirdesse a láng, a fény,
Izraelnek szent nevét,
hogy hitét, ha jő a vész,
megvédeni mindig kész.

Így énekelték valamikor a két világháború között, a harmincas években Magyarországon a cionista ifjúsági mozgalom tagjai hanuka idején. Csak magyarul? Vagy héberül is? Erről nem szólt, akitől egy pesti családi-baráti hanukaesten először hallottuk az éneket magyarul, és azóta a héber Maoz cur után minden hanukán magyarul is elénekeljük. Talán az egykori pesti hanukák, vagy talán azok emlékére, akik egy eltávolodott korban a magyarul felhangzó énekszöveggel még közelebb szerettek volna kerülni a múltba vesző szabadsághősök emlékéhez.

Aki nem vallási okból tartja az év folytonosságát megszakító ünnepeket, kedve szerint válogat a zsidó hagyományból, a szokásokhoz híven vagy egyéni változatban évente vissza-visszatér egy-egy ünnephez, vagy megfeledkezik róla. Valószínűleg a hanuka a legkedveltebb ünnep, azoknak is kedves, akiket más ünnep története-hagyománya nem rendít meg.

Hogyne volna kedves visszaemlékezni a hősökre, a hősiességre, a gyengébb győzelmére, és ne feledjük, rácsodálkozni mindig újra a csodára, a nyolc napig égő lángocskákra.

Ezekről az átélt vagy elfeledett, ismert vagy ismeretlen ünnepekről beszélgettünk A mi alijánk decemberi klubjában. Azoknak a történetét hallottuk, akik nem otthonról hozták, hanem hazavitték a zsidóságukat a családjukba, akik a családon kívüli közösségekben ismerkedtek meg saját zsidóságukkal, a hagyománnyal, az ünnepekkel. Az izraeli ünnepek hozzáadtak a korábbi élményekhez vagy elvettek belőlük, identitást, ünnepekhez tartozást újra kellett építeni, saját, családi szokásrendszert kialakítani és tovább adni a szabre gyerekeiknek.

Kétezer év formálta a galutban élő közösségek szokásvilágát, nyelvét, dallamkincsét, hagyományőrzését, ennek a sokféleségnek színkavalkádját fedezzük föl a mai izraeli ünnepek palettáján. Hasonlít is arra és különbözik is attól, amit minden újabb alijahullám egy újabb variációban magával hozott. Az 1990 után Magyarországról érkező olék a maguk „otthoni változatával” színesítették ezt a palettát. Velük jött a nagyszülők hallgatása, a szülők bizonytalan identitása. Az egykori környezet ünnepeiből átvett szokásokat is elhozták, a saját zsidóságukra ébredésük emlékeit, élményeit is. Izraeli életükben kell mindennek helyet találni. A mindenki számára otthonosan közös helyen, a konyhában eltűnnek ezek a kérdések. Akár a fánkról esik szó (nem a magyarországi farsangiról, hanem az izraeli hanukára készülőről), akár (ahogy megtanultuk) az ugyanabból az alaptésztából készült speciális magyar finomságról, az aranygaluskáról – mintha a képernyőn keresztül is eljutna hozzánk az átmelegedett konyha ünnepet idéző illata.

A fánk és az aranygaluska receptjét nemsokára közöljük.