Keleti Ágnes ma száz éves. Olyan energiával lendül bele a mindennapokba, amilyen legtöbbünknek húszévesen sem volt. Száz év, és hány élet, hány újrakezdés.

Látom magam előtt, ahogy reggel kipattan a budapesti belvárosi lakásban az ágyból, utasítja is rögtön a segítőjét, hogy a reggeli elkészülhet, de addig is tornamozdulatokkal libeg a fürdőszobába, majd tánclépésekben érkezik az étkezőasztalhoz, kicsattan jókedvében, dalol, nevet és viccelődik. Aki egyetlen másodpercet is a társaságában tölt, menthetetlenül beleszeret, mert ez a táncoló-bolondozó-kicsattanó életöröm és jókedv, ez maga Keleti Ági. Nem lehet nem beleszeretni, nem lehet ellenállni neki. Pedig nem volt könnyű élete, de valahogy mégis ezek a tánclépések vitték keresztül minden nehézségen.

Az első életében Klein Ágnesnek hívták. Ígéretes tornásztehetség, országos bajnok, az olimpiára készül, de a történelem közbeszól, az első élet gyorsan véget ér. Valami más kezdődik, egy egészen másik élet. Szökött, bujkáló lengyel zsidóktól megtudja, hogy mi vár rá. Amikor könyörög az apjának, hogy bújjon el ő is, az apja azt mondja, már túl öreg ehhez.

Klein Ágiból Juhász Piroska lesz, cselédlány egy nyilasbarát családnál, majd svéd menlevéllel bujkál egy védett házban. Férjhez is megy egy tornász barátjához, mert azt mondják, aki asszony, azt nem viszik el. A felszabadulás után halottakat pakol az utcán, de a jövőre koncentrál. A háború véget ért. Apja és a család sok más tagja odaveszett Auschwitzban, de édesanyja és a nővére megmaradtak. Gyerekkorában csellózott is, de a csellista meghalt benne, amikor mindent elvettek tőlük – mondta később. Újra tornázni kezd, olimpikon akar lenni, és semmi nem állíthatja meg.

Újrakezd. Hősnőnk Keleti Ágnes lesz ebben az új életben. Kommunizmus lesz. Nem megy semmi könnyen, de nem adja magát. Közel dupla annyi idős, mint a legtöbb tornász, amikor 1952-ben 31 évesen először nyer olimpiai érmet. 33, amikor világbajnoki arany-, ezüst- és bronzérmet is nyer, és 35 éves, amikor újra olimpiai bajnok lesz. És 1956-ban, Melbourne-ben véget is ér a harmadik élet, amikor negyven magyar élsportoló társával együtt az olimpiáról disszidál Ausztráliába. Elég volt a kommunizmusból, mondja.

A negyedik élet rövid intermezzo – Ausztráliában menedékjogot kap, ott élő nővéréhez költözik, és egy gyárban helyezkedik el, de nem találja magát. Nincs lehetősége tornázni. Európába megy, ahol 1957-ben részt vesz a Maccabián, és alijázik.

Az ötödik életben izraelivé lesz. Ismét újrakezd. Edzősködik, tanít – imádja a gyerekeket, és ők is imádják őt. Persze ebben az ötödik életben is akadnak küzdelmek bőven. Megküzd magával, és kegyetlenül számon kér magán minden elkövetett hibát, és küzd a magánéletében is; például a rabbinátussal, hogy igazán, ne csak névlegesen férjhez mehessen, ezúttal az izraeli magyar atlétához, Bíró Róberthez 1959-ben. És győz, mert ő már csak ilyen. Két fiuk születik, Dani és Rafi. Saját bevallása szerint nem is az olimpiai érmeire a legbüszkébb, hanem arra a Ramat Gan-i szülőktől kapott díjra, amit a lányaik tanításáért kapott. Soha nem a tehetséges gyerekek érdekeltek – nyilatkozta a Haaretznek közel tizenhat éve –, hanem azok, akik nem akarnak tornászok lenni, akiknek a mozgás koordinációt, koncentrációt tanít, hogy jobb jegyeik legyenek, hogy jobban érvényesüljenek, hogy egészségesebbé váljanak. 1990-ben, a rendszerváltás után részben visszatér Magyarországra.

A hatodik élet kétlaki – hol Herzlián, hol Budapesten bukkan fel az örökmozgó Keleti Ági. Jön-megy, utazik, boldog. 2017-ben Izrael-díjat kap.

A hetedik élet az időskor. Néhány éve úgy döntött, végleg Pesten marad. Két éve én is ott találkoztam vele a belvárosi lakásban. Csacsogott, nevetett, megcsipkedte a hasamon a hájat, és kiosztott, hogy ennyi idősen micsoda dolog egy ilyen has. A has lapos. Aztán megveregette a vállamat, megmutatta az érmeit, leült az ágyára, spárgába vágta magát, és nevetve kérdezte: Na, tudsz ilyet? Persze, hogy nem tudok – sosem tudtam. Kicsit még beszélgettünk, búcsúzóul megölelt. Héberül köszönt el.

Úgy tűnik, a múltról, főleg a háború borzalmairól, meg általában az élet nehézségeiről nem csak velem nem akar már beszélni. “A múlt? Beszéljünk a jövőről” – mondta egy éve az őt meginterjúvoló újságírónak. “A jövőnek csodálatosnak kell lennie! A múlt az elmúlt, de a jövő még mindig ott van.”

Szép, fényes, egészséges, békés és boldog jövőt neked, Ágika, és főleg boldog századik születésnapot!